Bevezető

Hogyan lehet egy kígyót spontánevővé tenni A töméshez szükséges kellékek A kígyó helyes megfogása Megjegyzés

 

Kígyóink mesterséges táplálása

 

Bevezető:

Miért van néha szükség kígyóink mesterséges táplálására? A válasz nagyon egyszerű, sok állattól eltérően a kígyók képesek szó szerint éhen pusztulni. Ilyenkor a kígyó vagy tényleg éhen hal, vagy a hosszas koplalás következtében legyengült szervezetét valamilyen kór támadja meg, és ebbe hal bele. Az is előfordul - és ez a gyakoribb -, hogy az állat már eleve beteg és ezért nem hajlandó táplálkozni, ebben az esetben általában nagyobb bajt okozunk a megtöméssel, mintha hagynánk őt koplalni. Ilyenkor inkább a betegség okát próbáljuk meg felkutatni. A betegség elmúltával általában ezek az állatok is maguktól elkezdenek enni. Van még egy tényező ami miatt néhány kígyó nem hajlandó táplálkozni, és ez pedig az állat számára nem megfelelő terráriumi elhelyezés. Ezalatt nem azt értem, hogy terráriumunk teljesen alkalmatlan lenne az adott faj tartására, hanem azt, hogy a különböző egyedek különbözőképpen viselik el a terráriumi körülményeket. Jó példa erre, egyik néhány évvel ezelőtt tartott hím tigrispitonom, mely két társával együtt egy 2.5 m * 1 m alapterületű és 2 m magas terráriumban lakott. Ez az állat volt gyűjteményem szégyene. Rendkívül harapós volt, de a legnagyobb gond abból adódott, hogy évente csak 3-4 alkalommal volt hajlandó enni. Miután elkerült tőlem, - egy sokkal kevésbé komfortos terráriumba - azonnal megjött az étvágya és még a harapdálásról is leszokott.

Hogyan lehet egy kígyót tömés nélkül spontánevővé tenni:

Mielőtt rátérnék a kígyók mesterséges táplálására, érdemesnek látom elmesélni tapasztalataimat arról, hogyan kerülhetjük el a kígyók tömését. A legtöbb kígyó szerencsére nem öngyilkosnak születik. Legtöbbször az a probléma, hogy az állatnak nem a legmegfelelőbb táplálékállatot kínáljuk fel. Érdemes utánanézni, hogy a természetben az adott faj kifejlett, növendék, vagy újszülött egyedei milyen táplálékot fogyasztanak. Például a Trimeresurus bébik legtöbbje nem hajlandó megenni a szopósegereket, ellenben ha pici békát vagy egy békához dörgölt szopósegeret kínálunk nekik, többnyire mohón vetik rá magukat. Ugyan ez a helyzet, pl. a Bothriechis schlegelii bébikkel is (Beloberk István tapasztalata). A gyíkevő Micrurus fulvius-nál ugyan ezt a trükköt alkalmaztam, csak ott egy letörött gyíkfarkat használtam béka helyett. A probléma itt inkább technikai jellegű volt, hiszen ezeknél a kígyóknál meg a kifejlett állatoknak is olyan kicsi a szájuk, hogy egy teljesen újszülött szopósegeret is csak hosszas küszködés után képesek lenyelni. Éppen ezért senkinek nem ajánlom, hogy egy Micrurus fulvius-t szopósegérrel próbáljon megtömni (vannak róla tapasztalatok, hogy életveszélyes). A következő gond a túl kicsi vagy ellenkezőleg, túl nagy terrárium. Ebben az esetben vagy nagyobb vagy kisebb helyet kell biztosítanunk kedvencünk számára. Vannak kígyók amelyek a túl kicsi és kevés búvóhelyet tartalmazó terráriumban vagy tartódobozban megijednek a melléjük helyezett táplálékállattól. Ilyenkor gyors javulást hozhat egy nagyobb, megfelelő rejtekhelyeket kínáló terrárium, amelyben védett helyről, lesből cserkészheti be állatunk a kiszemelt zsákmányt. A nagy terráriumban tartott kicsi állatoknál az a probléma, hogy általában nem találják meg időben a táplálékot, és esetleg a fürgébb kígyó rendszeresen eleszi a másik elől a beszórt egereket. Ilyenkor azt próbálhatjuk meg, hogy az egeret közvetlenül a kígyó elé helyezzük. Ha élő állatot tartunk kígyónk orra elé, arra mindig ügyeljünk, ha azonnal nem kapja el hanem megijed, gyorsan vegyük el előle, mert ilyenkor csak rontunk a helyzeten. Ekkor pakoljuk ki állatunkat egy zárt dobozba (ha mérgeskígyóról van szó ügyeljünk a biztonságra), és másnap egy, már előre elpusztított táplálékállatot helyezzünk óvatosan mellé, tegyük a dobozt egy eldugott helyre, ahol nyugodtan barátkozhat kígyónk az evés gondolatával, ez általában beválik. Érdekesség képpen említem meg, hogy azok a kígyóevő kígyók melyek tényleg csak kígyókat hajlandóak megenni, többnyire elfogadják az egereket is, ha azokat egy frissen levedlett kígyóbőrbe csomagoljuk. Van sok kígyó amelyik vagy csak elpusztult, vagy csak élő táplálékot hajlandó elfogadni, ki kell próbálni tehát mindent mielőtt állatunk megtömésére adnánk fejünket.

A töméshez szükséges kellékek:

A kígyó megtömésének első mozzanata a szükséges kellékek előkészítése. Nagyon kínos tud lenni, ha már a kezünkben tekergődző mérges-, vagy óriáskígyóval kell mondjuk a csipeszt előbányászni a fiók mélyéről.

Miket kell tehát előkészítenünk:

- töméshez szükséges megfelelő méretű szabad felület

- tömésre alkalmas megfelelő méretű csipesz

- vizes edény (a táplálékállat benedvesítéséhez)

- megfelelő méretű leütött táplálékállat

- darab rongy, az esetleges ürülék eltávolítására

- leszorító bot a mérgeskígyók megfogására

- egy másik személy, aki esetleg segédkezik

Nagyobb méretű kígyók töméséhez legalább két személy szükséges, egyik aki a tömést végzi és az állat nyakát fogja, a másik aki a kígyó fennmaradó részét tartja és esetleg a kellékeket adogatja.

A kígyó helyes megfogása:

Siklóknál, ill. óriáskígyóknál általában nem adódnak problémák a megfogáskor, bár a harapósabbakat esetleg leszoríthatjuk mielőtt elkapnánk a nyakukat. Igazi problémák a mérgeskígyók megfogásánál léphetnek fel, persze csak akkor, ha az állat nem garantáltan méregtelenített (mondjuk úgy, marás szempontjából "impotens"). Különbözőképpen kell megfognunk a csöves (pl. csörgőkígyók), ill. barázdás méregfogú (pl. korallkígyók, kobrák) mérgeskígyókat. Kezdjük a csöves méregfogúakkal. Ezeket általában egy egyszerű kígyókampóval ki tudjuk emelni a terráriumból, vagy a farkukat megfogva tudjuk őket a megfelelő helyre tenni. Nagyon fontos, a fán élő alakokat ne próbáljuk meg a farkuknál megfogni, mert azonnal megmarnak bennünket. A következő teendő, a kígyó fejének leszorítása. Ehhez szükség van egy megfelelő méretű leszorító botra, melynek keresztmetszete tetszőleges lehet, pl. háromszög, négyszög, én egy hengeres széklábra esküszök. Az ügy szempontjából egyébként, tapasztalataim szerint, semmi különbség nincs a különféle formátumok között, sokkal inkább lényeges a megfelelő méret kiválasztása. Túl nagy bottal lehetetlen biztonságosan leszorítani egy kicsi kígyó fejét, és ez fordítva is ugyanígy igaz. Leszorításnál arra kell figyelni, hogy a kígyó nyakát és ne a fejét szorítsuk a földhöz. Ez két okból is nagyon fontos, az első, ha a kígyó koponyáját szorítjuk le, akkor az állat nagyon könnyen ki tudja húzni magát a bot alól. A másik, hogy a törékeny koponyacsontokat egy erősebb mozdulattal esetleg eltörhetjük. Tehát mindig a nyakát szorítsuk le az állatnak. A legveszélyesebb része ezután következik, hogyan is vegyük fel az állatot a földről? Ezen a ponton is eltér a csöves, és a barázdás méregfogúak megfogása. A viperaféléket általában úgy fogjuk, hogy a hüvelykujjunkat az állkapocs egyik oldalára, a nagyujjunkat a másikra helyezzük, és a mutatóujjunkkal a kígyó fejének tetején a bort gyengéden hátra fele húzzuk. Ezáltal a kígyó méregfogai előrefele felmerednek, és nem kell attól tartanunk, hogy fogaival hátrafele csápolva esetleg megmar minket. Következzenek a barázdás méregfogúak. A mérgessiklókat általában nehéz kampóval kiemelni a terráriumból, mert ha megijednek többnyire sebesen vágtatnak körbe-körbe a terrárium berendezési tárgyai között, és simán lesiklanak a kampóról. Legegyszerűbb ezeknél is a farok megfogása, de a nagyobb példányoknál (2.5 m felett), vagy a gyorsmozgású fán élő fajoknál (pl. mambák) ez a módszer szintén nem alkalmazható. Ezeket csakis megfelelő fogóbotokkal szabad kiemelni a terráriumból. A leszorító botra ugyan azok a szempontok érvényesek mint amit a viperáknál leírtam. Ahogyan már említettem a mérgessikló nyakának megfogása eltér a csöves méregfogúak megfogásától. A kicsi újszülött példányokat foghatjuk úgy, mint ahogyan a viperákat, de a nagy példányoknál másik módszer a célravezetőbb. Mivel ezek a kígyók koponyaszerkezetükből kifolyólag nem képesek olyan mértékben hátrahajlítani fejüket ill. fogaikat, hogy az ujjainkat veszélyeztetné, ezért nem kell fejüket folyamatosan felfelé hajlítva tartanunk. Inkább arra kell ügyelnünk, hogy viszonylag kicsi fejük és sikamlósabb pikkelyeik miatt, hátra-, vagy előrefele ki ne csússzanak szorításunkból. Ezt úgy oldjuk meg, hogy a kígyó nyakát mintegy marokra fogjuk, úgy hogy hüvelykujjunkkal állkapcsának egyik oldalát támasztjuk, mutatóujjunk második percének belső oldalával pedig a másikat. Eközben fennmaradó ujjainkkal a kígyó nyakát a tenyerünkbe szorítjuk. Nagyon fontos, miután a botot a nyakára helyeztük ne próbáljuk meg a kígyó vergődő testét semmilyen módon (főleg ne kézzel) a földre szorítani azelőtt, mielőtt a nyakát megfognánk, mert mihelyt hátsó része stabilan kapaszkodó helyzetbe került, a fejét pillanatok alatt ki tudja rántani a bot alól, és visszahajolva simán megmarhat minket (saját tapasztalat). Az azonban megengedett, sőt egyenesen könnyebbé teszi a megfogást, ha a kígyót a farkánál fogva (persze csak amelynél ez lehetséges) úgy lógatjuk le, hogy csak a feje és a nyaka érintse a talajt, és így szorítjuk le a nyakát. Ezután a kígyó farkát egyszerűen oda fogjuk a nyaka mellé, és az ily módon karikába tekert kígyó sokkal kevésbé tud ficánkolni. Ezen néhány egyszerű mozdulat után, akár el is kezdhetjük a kígyót megtömni. Arra azonban figyeljünk, hogy a kicsi kígyókat 3-4 percnél tovább ne tartsuk folyamatosan kézben mert könnyen elpusztulhatnak (saját tapasztalat), továbbá a nem fán élő fajokat ne lógassuk huzamosabb ideig fejjel vagy farokkal lefele, mert eszméletüket veszthetik, próbáljuk a tömés ideje alatt is vízszintesen tartani őket. A tömés: Miután a kígyó már biztonságosan a kezünkben van elkezdhetjük a tömés procedúráját. Nagyon fontos szabály, hogy jóval kisebb falattal tömjünk, mint amekkorát a kígyó normál esetben le tud nyelni. Inkább több kicsit erőltessünk a kígyóba mint egy nagyot. Első feladatunk, a táplálékállat benedvesítése. (Soha ne próbáljuk tojásba mártani az egeret, mert ha tömés közben a tojás a kígyó légcsövébe kerül, azt nem képes egyszerűen kifújni belőle úgy, mint ahogyan a vizet, esetleg elpusztulhat.) Miután ez megtörtént, valahogyan rá kell vennünk a kígyót, hogy kinyissa a száját. Mérgeskígyóknál ez általában nem gond, mert ezek, miután a megfogással már kellőképpen felbőszítettük őket többnyire készséggel harapnak bele az orruk elé tartott táplálékba. Mérgessiklóknál előfordul hogy nem hajlandók harapni, ekkor ugyan azt a módszert kell alkalmaznunk náluk is, mint a nem mérgeskígyóknál, ez pedig a következő. Kétféleképpen vehetjük rá őket, hogy kitátsák a szájukat. Az egyik módszer az, hogy az egeret megfogjuk, letesszük az asztalra (közben csipesszel vagy kézzel továbbra is tartjuk) és a kígyó száját oldalról az egér orrához nyomjuk, annyira, hogy a kígyó alsó álkapcsa jobbra vagy balra elmozduljon. Ilyenkor kedvencünk többnyire elkezd tátogni, és nekünk ezt a pillanatot kell elcsípnünk, hogy a szájába gyűrhessük az egér fejét. Ha ez nem jönne össze, akkor marad a brutálisabb megoldás, egy tompa, lapos műanyag vagy fa lappal, esetleg a csipesszel oldalról manuálisan belenyúlunk az állat szájába és óvatosan szétfeszítjük azt. Ezek után a már előre odakészített, hanyatt fektetett egér orrát a kígyó szájába igazítjuk, és a szájpecket oldalra kihúzzuk a szájából. Tapasztalataim szerint könnyebb az egeret úgy beletömni a kígyóba, hogy az egér lábai égnek állnak, nem pedig fordított testhelyzetben, mert elő szokott fordulni, hogy a hason fekvő egér feje a kígyó garatjában lehajlik, és ekkor csak azt vesszük észre, hogy az egér saját maga alatt szép lassan hanyatt fekve csúszik kifele a kígyó szájából (pici Trimeresurus albolabris bébiknél szokott ez sűrűn élő állni). Miután az egér feje eltűnt a kígyó torkában, már viszonylag könnyű dolgunk van. Hüvelyk-, és mutatóujjunkkal vagy mérgeskígyók esetében csipesszel, az egeret két oldalról fogva a mellső lábakat is toljuk a kígyó szájába, oly módon, hogy a kígyó alsó állkapcsának jobb és bal oldali felét, másik kezünk ujjaival felváltva előre tologatjuk. Mikor már csak az egér fara lóg ki, csipeszünkkel óvatosan toljuk be az egeret teljesen a kígyó torkába, annyira, hogy a szája nagyjából becsukódjon. Ezután óvatos mozdulatokkal masszírozzuk a táplálékot a gyomor irányába. Ez úgy történjen, hogy az egér faránál a kígyó nyakát óvatosan összelapítjuk. Nem kell a táplálékállatot teljesen a gyomorig leerőltetni, elég, ha addig toljuk, míg az egér farka el nem tűnik a kígyó szájában. Ha minden rendben van, és a kígyó is túlélte a tortúrát visszatehetjük a helyére. Valószínű, hogy az emésztés néhány nap alatt rendben lezajlik, ha így történt akkor kis idő elteltével kipróbálhatjuk, hogy kedvencünk eszik-e már magától. Ha igen akkor szerencsénk van, ha nem akkor addig ismételjük az egészet, míg az állat spontánevővé nem válik, vagy rosszabb esetben el nem pusztul. Ha esetleg állatunk a tömést követően kihányja a táplálékot, ne tömjük meg ismételten azonnal, inkább várjunk egy-két hetet és akkor próbálkozzunk kisebb táplálékállattal.

Megjegyzés:

Mindent el kell követnünk, hogy állatunk magától egyen, mert tapasztalatok szerint egy tömött és egy spontánevő állat között a későbbiekben jelentős méretbeli különbségek mutatkoznak, még akkor is, ha megegyező mennyiségű táplálékot fogyasztottak. Én itt ugyan nem írtam róla, de létezik egy másfajta mesterséges táplálás is, mégpedig amikor nem egészben lévő táplálékot tömünk bele egy kígyóba, hanem egyfajta turmixot készítünk ledarált egérből, joghurtból és különféle vitaminokból, ásványi anyagokból. Ezt a pépet egy gumicső segítségével juttatjuk a kígyó gyomrába.

Vissza a lap elejére

Vissza a Honlapra