Most hát egészen magamra maradtam, itt a hegytetõn, négy teljes napra és négy éjszakára, étel-ital nélkül, amíg csak a sámán vissza nem jön értem. Tudod, nálunk indiánoknál más a szokás, mint jó néhány amerikainál - ahol mondjuk van egy férj, egy feleség meg két gyermek, és ahol este, amíg a szülõk vendégségben járnak, valaki, azzal az ürüggyel, hogy a gyerekekre vigyáz, a tévét bámulja.
Az indián gyerekek soha sincsenek egyedül. Szüntelenül körülveszik õket nagyszülõk, nagybácsik, unokatestvérek, mindenféle rokon. Ajnározzák a kölyköket, énekelgetnek, mesélnek nekik. Ha a szülõk elmennek valahová, mennek velük a gyerekek is.
És én most itt kucorogtam a veremben, életemben elõször teljesen magamra hagyatva. Tizenhat éves voltam, még fiúnevem volt, és mondhatom, féltem. Reszkettem, és nemcsak a hidegtõl. A legközelebbi emberi lény is sok mérföldnyire volt tõlem, és négy nap, négy éjszaka nagyon hosszú idõ. Persze, ha majd túl leszek rajta, nem leszek többé gyerek, hanem férfi. Akinek már volt látomása. Aki férfinevet kapott.
A sziú férfiak nem félnek az éhségtõl, szomjúságtól, sem a magánytól, és engem mindössze kilencvenhat óra választott el attól, hogy férfivá váljak. Ez a gondolat megnyugtatott. Kellemes melegen simult rám a csillagos takaró is, amelybe a vén Mellkas csupasz testemet beburkolta. Nagyanyám keze munkája volt, erre az alkalomra, elsõ hanbalécsejá-mra, vagyis elsõ látomáskeresésemre készítette. Nagyon szép, steppelt fehér takaró volt, rajta ragyogó színû foltokból kivarrt, hatalmas hajnalcsillag. Akkora, hogy a takaró anyaga jóformán ki se látszott alóla. Ha Wákhá Tágá, a Nagy Szellem megadja a látomást és az erõt, sámán leszek, és sok szertartást végzek majd ebbe a takaróba burkolva. Ma már öregember vagyok, sokszoros nagypapa, de ma is megvan a nagyanyám varrta csillagos takaró. Kincsként õrzöm; egy napon majd ebben fognak eltemetni.
A sámán egy békepipát is hagyott itt nekem, egy csomag kinikinik-kel - vörös fûz kérgébõl készített dohánnyal - együtt. Ez a pipa még a takarómnál is drágább barátom. Nekünk a pipa a bibliánk. A fehéreknek templom, pap és orgonazúgás kell ahhoz, hogy megszállja õket az áhítat. Rengeteg minden elvonja a figyelmüket: ki van még a templomban, vajon a többiek észrevették-e, hogy õk is eljöttek, a képek a falon, a szentbeszéd, mennyi alamizsnát kellene adni, és egyáltalán hoztak-e magukkal pénzt. Szerintünk ilyen körülmények között az embernek nem is lehet látomása.
Nekünk indiánoknak elég a pipa, a föld, amelyen ülünk, és felettünk az égbolt. A szellem mindenütt jelen van. Néha valamilyen állat, tán egy madár, fák vagy dombok formájában mutatkozik meg. Néha a Badlandsbõl - a Gonosztájból -, néha egy kõböl vagy akár a vízbõl is szól hozzánk. A békepipa füstje felszáll, egyenesen a szellemvilágba. Ám ez kétirányú dolog. A füstön, a pipaszáron át erö áramlik belénk. Ezt az erõt érzed, amint tartod a pipádat; a pipából ez egyenesen az ember testébe árad. Felmerednek a hajszálai tõle. A pipa korántsem holmi tárgy: a pipa él. Ha szívom, jó érzés tölt el, és ez segít abban, hogy megszabaduljak a félelmeimtõl.
Ahogy ujjaim végigsimították a sima vörös pipakõ fejet, mely vörös, mint népem vére, már nem féltem. Ez a pipa apámé volt, és õelötte az õ apjáé! Egy napon majd a fiam kapja meg, tõle pedig az unokáim. Mindaddig, amíg pipánk lesz, lesz sziú nemzet. Ahogyan megfogtam, megtapogattam a pipát, éreztem a sok használatban csiszolódott simaságát, azt is éreztem, hogy õseim, akik egykor szívták, itt vannak velem a dombon, itt benn, a látomásveremben. Már nem voltam egyedül.
A pipán kívül egy tökhéjból készült csörgõt is kaptam a sámántól. Negyven apró húscafat volt benne, nagyanyám vagdosta ki a karjából, borotvával. Láttam, ahogyan csinálta. Vállától a könyökéig csordogált a vér, óvatosan egy zsebkendõre rakosgatta le a bõrdarabkákat, vigyázott, nehogy egy is elvesszen belõlük. A néprajzkutatók esze megállt volna. Képzeld el, egy ilyen õsi szertartás, kõkés helyett borotvával! Nekem ez mit sem számított. Valaki, akit szeretek, szenved saját magából, saját testébõl áldoz fel egy részt, hogy nekem imádkozni segítsen, hogy bátorrá tegyen. Hogyan is félhetnék, amikor ennyien - élõk és holtak-segítenek?
Egyvalami mégis nyugtalanított. Sámán akartam lenni, júwipi, a sziú nemzet õsi szokásait ápoló javasember. Csakhogy aki sámánnak készül, annak nem egyetemre kell járnia, mint a fehér embernek, ha orvos akar lenni. Egy-egy idõs szentember tudja beavatni a füvek, növények titkaiba, tõle tanulhatja meg, hogyan végezze a szertartásokat, melyeknél mindennek pontosan a helyén kell lennie, minden mozdulatnak, minden szónak meghatározott, különleges jelentése van. Mindez megtanulható - mint a helyesírás, vagy mint az, hogyan kell egy lovat idomítani. De önmagukban ezek a dolgok semmit sem jelentenek. A látomás és az erõ nélkül az egész tanulás mit sem ér. Ettõl még nem leszek sámán.
Mi lesz, ha kudarcot vallok, ha nem lesz látomásom? Vagy ha a mennydörgéslényekrõl vagy arról álmodom, hogy villám csap a hegybe? Akkor rögtön héjóká lesz belölem, mindent visszájára fordító, összevissza csináló ember, szent bohóc. - Tudni fogod, ha megkapod az eröt - így mondta nagybátyám, Mellkas. - Ha nem kapod meg, nem fogod azt hazudni, hogy megkaptad, nem fogsz úgy tenni, mintha meglenne. Ez a halálodat jelentené, vagy valakiét, aki közel áll hozzád, akit szeretsz.
Leszállt az éj. Még mindig kicsit bizonytalanul éreztem magam, szédelegtem életem elsõ gõzfürdõjétõl, melyben megtisztultam, mielõtt feljöttem ide a hegyre. Sosem voltam még izzasztókunyhóban. Ott ültem a méhkas formájú, ívbe hajlított fûzfavesszõkbõl készült kalibában, amit pokrócokkal borítottak be, hogy el ne illanjon belõle a hõség. Velem volt a vén Mellkas és három másik sámán is. Háttal a falnak szorulva igyekeztem minél távolabb húzódni a kunyhó közepén vörösen izzó kövektõl. Amint Mellkas vizet locsolt rájuk, a felsistergõ fehér gõz beburkolt, tele lett vele a tüdõm. Azt hittem, megöl a forróság, leégeti a szemhéjamat! Ekkor a gõzsistergés közepette egyszer csak meghallottam, hogy Mellkas énekel. Akkor mégsem lehet olyan nagy a baj. Nem kiáltottam fel: "Minden rokonom!" - akkor ugyanis Mellkasnak ki kellett volna nyitnia a kunyhó zárólapját, hogy hideg levegõ jöhessen be - és erre büszke voltam. Hallottam, ahogyan a vén sámán értem imádkozik: - Ó, szent sziklák, fogadjuk fehér leheleteteket, a gõzt. Az élet lehelete ez. Engedjétek, hogy ez az ifjú magába szívja. Tegyétek õt erõssé!
A gõzfürdõ elõkészített a látomáskeresésre. A bõröm most, egy órával késõbb is bizsergett még. De mintha a fürdõtõl üressé vált volna az agyam. Talán így van ez jól, most bõven van hely benne az új felismeréseknek.
Sötétség borult a hegyre. Tudtam, hogy felkelt háhébi wi, az éjszakai nap, amelyet holdnak nevezünk. A szûk üregben kuporogva én nem láthattam. Feketeség burkolt be puha bársonylepelként. Úgy tetszett, az egész külsõ világtól, még a saját testemtõl is elzár. Rákényszerített, hogy a belsõ hangokra figyeljek! Õseimre gondoltam, akik elõttem kucorogtak itt a hegyen. Családom sámánja mindig ezt a helyet választotta ki a meditációra és a látomáskeresésre, amióta csak, úgy kétszáz éwel ezelõtt, átkeltek a Missourin, hogy a White River, a Fehér-folyó vidékén ûzzék a bölényt. Gondolatban megérintettek, a földön át, melynek támaszkodtam. Éreztem, a testembe szívódnak, ott mocorognak a tudatomban, a szívemben.
Hangok hatoltak át a sötéten: szél rikkantott, fák susogtak, neszezett a természet, állathangok hallatszottak, egy bagoly huhogott. Hirtelen nyomasztó érzésem támadt, valami megjelent mellettem. Egy nagy madár, itt lenn, a szúk üregben. A verem csak akkora volt, hogy egy magamfajta vékonydongájú gyerek épp hogy elfért benne, a hatalmas madár mégis úgy röpködött körülöttem, mintha a végtelen égboltot szelné. Rikoltását hol a fülem mellett, hol nagyon-nagyon messzirõl hallottam. Éreztem, hogy hátamat, fejemet tollak vagy egy szárny legyinti meg. Az érzés annyira nyomasztó volt, hogy nem bírtam elviselni. Reszketni kezdtem, testem jéggé dermedt. Megmarkoltam a tökhéj csörgõt, benne nagyanyám húsának negyven darabkájával. Sok apró kavics is volt a csörgõben, egy hangyabolyból. A hangyák gyûjtögetik õket. Senki sem tudja, miért. Úgy tartják, a parányi kövecskékben valamiféle erõ rejlik. Megráztam a csörgõt, megnyugtató hangot adott, mint amikor esõcseppek kopognak a sziklán. Tudtam, beszél hozzám, de nem bírta legyûrni bennem a félelmet. Másik kezembe a szent pipát fogtam hát, így kezdtem énekszóval imádkozni:
- Túkásilá, nagyapa-szellem, segíts! - De ez sem segített. Nem tudom, mi történt velem, de már nem voltam önmagam. Sírni kezdtem. Síró hangom is idegenül hatott. Mintha egy idõsebb emberé lett volna, azt sem tudtam, kié lehetne ez a különös hang. Régi-régi szavakkal imádkoztam, manapság ezeket a szavakat senki nem használja. Törölgettem a könnyeimet, de csak ömlöttek tovább. Végül is egyszerûen a fejemre húztam a takarót, szorosan magam köré tekertem. Még mindig éreztem a madárszárnyak érintését.
Lassan felfogtam, hogy egy hang szól hozzám, mondani akar valamit. Madárrikoltás volt, de szavamra, valamennyire érteni kezdtem. Néha megtörténik az ilyesmi. Ismertem egy nõt, akinek egy pillangó szállt a vállára. A pillangó mindenfélét mondott neki. A nõbõl aztán nagy sámán lett.
Emberi hangot is hallottam, különöset, sipítót, olyat, ami nem eredhet megszokott, élõ lénytõl. És hirtelen a madarakkal együtt nagyon magasra kerültem. A hegy a látomásveremmel mindenek fölött volt. Lenéztem még a csillagokra is, és a hold ott volt, közvetlenül balra tõlem. Úgy látszott, hogy a föld és a csillagok alattam mozognak. Egy hang azt mondta: - Te itt most feláldozod magad, hogy sámán lehess. Ha eljön az ideje, sámán leszel. Más sámánokat fogsz tanítani. Mi vagyunk a madáremberek, a szárnyas lények, a sasok és a baglyok. Nemzet vagyunk, és te a testvérünk leszel. Soha nem fogsz megölni vagy bántani egyet sem közülünk. Mindig megértesz majd bennünket, ahányszor csak följössz ide a hegyre, hogy látomást keress. Megtanulod, amit a füvekrõl és gyökerekrõl tudni kell, és gyógyítani fogod az embereket. Semmit sem fogsz kérni tõlük cserébe. Az ember élete rövid. A tiédet tedd tartalmassá.
Éreztem, hogy a hangok jót akarnak, és lassan elcsitult bennem a félelem. Idõérzékem teljesen megszûnt. Nem tudtam, nappal van-e vagy éjszaka. Aludtam, mégis roppant éber voltam. Aztán megláttam egy alakot magam elõtt. A sötétbõl és a verembe szivárgó, gomolygó ködbõl bontakozott ki. Láttam, hogy dédapám az, a mnígówózsúk agg fõnöke, Táhcsá Húsdé, Sánta Õz, akit angolul Lame Deernek hívtak. Mellébõl, ott, ahol egy fehér katona golyója eltalálta, vér szivárgott. Megértettem: dédapám azt kívánja, hogy az õ nevét viseljem. Kívánsága kimondhatatlan örömmel töltött el.
Mi sziúk úgy tartjuk, hogy valahol belül van bennünk valami, ami igazgat bennünket, valami vagy valaki, mert szinte olyan, mintha egy másik személy lenne. Nághínak hívjuk - mások tán léleknek, szellemnek vagy az ember lényegének nevezik. Se látni, se tapintani, se ízlelni nem lehet, de akkor, ott a hegyen - csak akkor, egyetlenegyszer - tudtam, hogy ott van bennem. Aztán éreztem, hogy eláraszt az erõ. Képtelen vagyok leírni, hogyan, de teljesen kitöltött. Most már biztosan tudtam, hogy wicsásá wákbá, szentember leszek. Megint sírni kezdtem, de most a boldogságtól.
Nem tudom, mennyi idõt tölthettem ott, azon a hegyen - egy percet vagy egy emberöltõt. Kezet éreztem a vállamon, valaki gyengéden megrázta. A vén Mellkas volt, értem jött. Azt mondta, négy napon és négy éjszakán át voltam a látomásveremben, és itt az ideje, hogy lejöjjek a hegyrõl. El akartam neki mondani mindent, ami a hanbalécsejá-m alatt történt. Kértem, magyarázza meg a látomásokat. Azt felelte, hogy a látomásverem megváltoztatott, de hogy hogyan, ezt most még nem tudnám felfogni. Azt is mondta, hogy nem vagyok többé fiú, hanem immár férfi lettem. Férfi, akinek a neve: Sánta Õz.