Keresztes Szent János

SZERELEM ÉLÕ LÁNGJA

[Kommentár]

Szerelem élõ-lángja, lelkem legközepében, milyen vigyázva, míly szelíden sebzel! Nem fáj sebed marása, fejezd be hát egészen, találkozásunk hártyáját szakítsd el! Ó, seb, gyönyörbe forgatsz! Égetés édessége! Ó, puha kéz! Ó, érintés, te kedves! Örök életrõl hírt adsz, kárpótolsz mindenért te! Megölsz, s halállal új életre keltesz. Örökkön égõ mécses, érzékeim homályos üregeit világod beragyogja, mi vak volt, íme, fényes, tökéletes, világos, melegét, fényét Kedvesének adja. Mellemben lakva titkon ébredsz lágy fuvalommal, eszméltetsz nyugalomra, szerelemre. Lélekzeted beszívom, eltöltesz javaiddal. Ilyen gyöngéden ejtesz szerelembe!

A LÉLEK AZ ISTENNEL VALÓ TELJES EGYESÜLÉSKOR
ÍGY ÉNEKEL

Érzi a lélek, hogy Istennel egyesülve merõ lángolás már, ínye dicsõségében és szerelemben fürdik, lényege legmélyéig megindul akár a dicsõség folyói és gyönyörrel eltelik. Ahogyan az Isten Fia mondja, hogy amint az a benne hívõ lelkekkel történni szokott "élõ víznek folyamai ömlenek annak belsejébõl". (Ján 7,38) Úgy tetszik neki, ho gy oly erõvel válik Istenné maga is, általa oly mértékben birtokolva, erényei és adományai kincseivel oly mértékben elárasztva, hogy az örök boldogság közelébe érve attól már csak egy vékony réteg választja el. Azt tapasztalja, hogy ahányszor a benne égõ gyöngéd tûz fellángol, gyöngéd és erõs dicsõséggel megdicsõíti. Valahányszor föllobog és áthatja ez a tûz, az örök életben részelteti, és a halandó élet hártyáját már-már elszakítja.

Érzi, hogy igen kevés hiányzik ehhez, alig valami tartja vissza a lényegi megdicsõüléstõl. Vágyakozva kérleli tehát a Lángot — mely maga a szentlélek — , hogy ez édes találkozásban szakítsa el földi életét, vagyis részeltesse ezentúl véglegesen abban, amiben találkozásukkor minden esetben úgyis részeltetni akarja, azaz a tel jes és tökéletes megdicsõítésben. Így szól tehát:

A míly, a milyen , az ó* szócskák sûrû használatával a lélek érzelmeit, elragadtatását akarja kifejezni. Az ó, a mily gyöngéd és szeretetteljes hangsúlya ugyanis több dolgot árul el, mint amennyit maga a nyelv ki tud fejezni. Az ó szócska különösen alkalmas a vágy, az esengõ kérés kifejezésére. A lélek mindkét értelemben használja e szavakat: mély vágyakozást fejez ki velük, eseng, hogy végre oldozza el a szerelem, a bilincset vegye le róla.

A szerelem lángja a Võlegény, azaz a Szentlélek szelleme, mely már benne megjelent édes szeretetté formálja át a lelket. Nem lassan emésztõ tûz csak, lángokat vetõ lobogás is, ahányszor fellobog, dicsõségben füröszti a lelket, az Istenben való élet ízének ízlelésével üdíti.

Ha a lélek az isteni szerelemhez hasonul ebben a stádiumban, elmondhatjuk, hogy örökké izzik, akár a fahasáb, és cselekedetei szeretet tüzébõl fölcsapó lángnyelvek, melyek annál hevesebbek, minél nagyobb az egyesülésbõl fakadó tûz, és minél mélyebbre merül az akarat a Szentlélek lángjában.

* A magyar fordításban a második szakaszban szerepel sûrûn az ó szócska.

Ilyen nyelven, ilyen szavakkal szól Isten a megtisztult, kitakarított lelkekkel; tüzes szavak ezek, ahogyan Dávid mondja "Nagyon is tüzes a te beszéded. " (Zsolt 118, 140)

A lélek ilyenkor annyira közel van Istenhez, hogy a szeretet lángnyelvévé alakul át, s e lángnyelven közli magát az Atya. a Fiú és a Szentlélek vele, nincs is mit csodálkoznunk tehá t azon, hogy ilyenkor az az örök élet ízét érzi, bár természetesen nem egészében, mert az a földi élet állapotával nem fér össze. Élõ-nek nem azért nevezi a lélek a lángot, mert lobogása folyamatos, hanem azért, mert õt élteti, és Istenben való szellemi és valóságos életet él általa. "Szívem és lelkem ujjongnak az éle Isten felé", ahogyan Dávid mondja. (Zsolt 84,3) Ezzel nem azt akarja mondani, hogy Isten él, hiszen ezt mondani is felesleges volna, hanem azt, hogy lelke és érzékei elevenen részesülnek Istenbõl, mivel Istenné válnak benne. Az élõ Isten megtapasztalása: Istenben való élet és örök boldogság. Dávid sem azt mondja, hogy Isten élõ, hanem azt, hogy elevenen éli át Istent, ha nem is maradéktalanul, csak mint az örök élet látomását. Ebben a lángban Istent a lélek elevenen tapasztalja meg, ízét és édességét érzi és fölkiált:

Azaz milyen gyöngéden érintesz forróságoddal. Ez a láng az isteni élet lángja ugyanis, az Istenben való élet gyöngédségével megsebzi a lelket: annyira, oly hevesen sebzi és indítja meg, hogy a szeretettõl egészen megolvad. Beteljesedik rajta az Énekek Éneke menyasszonyának sorsa, aki egészen elérzékenyült és megindult a szerelemtõl, és így szólt: " . . . lelkem megindult az õ beszédén". (Én 5,6)

Hogyan mondhatjuk mégis, hogy megsebzi a lelket, hiszen nincs abban semmi sebzetlen, a szerelem tüzében sínylõdik teljes egészében. Csodálatra méltó valóban, hogy sosem tétlen a szerelem, örök mozgásban lángja, hol ide, hol oda lobban. A szerelem feladata az, hogy szerelemre gyújtson és gyönyörûséget szerezzen, mivel szüntelen lánggal lobog és sebez a gyöngéd szerelem édes lángjaival, a szerelem mûvészetét és játékait játssza vígan és fenségesen.

Így teljesedik be a lelken az, amit a Példabeszédek könyvében olvashattunk: "Mellette valék. . . és gyönyörûsége valék mindennap, játszva õ elõtte minden idõben. Játszva az õ földjének kerekségén, és gyönyörûségemet lelve az emberek fiaiban." (8,30-31) Gyönyörûségét abban leli, hogy az emberek fiaínak átadja magát. E sebek, melyeket játszva ejt, a láng gyöngéd érintése nyomán keletkeznek, ezekkel érinti a szeretet soha nem nyugvó lángja egy-egy pillanatra a lelket, mély sebet ejtve, ahogy a szöveg mondja:

Ünnepét a Szentlélek ugyanis a lélek állagában üli, mely fölött sem az érzékeknek sem az ördögnek nincs hatalma. Az ünnep annál nagyobb, lényegibb és gyönyörûségesebb, minél bensõségesebben megy végbe a lélekben. Minél bensõségesebb, annál tisztább; s minél nagyobb a tisztasága, annál inkább, annál gyakrabban és teljesebben nyílik meg Istennek. A lélek és a szellem egymásban nagy gyönyörûséget ízlel, mivel mindent Isten visz végbe a lélekben, és annak semmit sem kell már tennie. A lélek természetébõl kö vetkezik, hogy saját erejébõl csak a test érzékeinek segítségével volt képes mûködni, de mostanra már megszabadult és messze kerül azoktól. Feladata az csupán, hogy elfogadja az Istentõl kapottat, mert Isten az érzékek megkerülésével közvetlenül a lélekbenyúl, azt mozgatja, igazgatja, és abban mûködik. Az ilyen léleknek cselekedetei már Istenéi - bár az övéi is egyben -, mert Isten általa végzi el, amit akar, amivel maga is egyetért.

A lélek legközepében kifejezés azt sejteti mintha más kevésbé központi részei is volnának a léleknek, és ezt meg kell magyaráznunk. Jegyezzük meg azonnal, hogy a léleknek, mivel szellemi, sem felsõ, sem alsó, sem mélyebb vagy kevésbé mély részei nincsenek. Ez csak az anyagi testeknél fordul elõ. Nincsenek kinti és benti megkülönböztethetõ részei, nincsen mélyen vagy kevésbé mélyen fekvõ középpontja, nincsen egyiknek a másikánál világosabb része, mint a fizikai anyag esetében, hanem egészében vett egy, egészében sötétebb vagy világosabb, olyan akár a levegõ.

A lélek középpontja Isten. Ha lényének minden képessége, cselekedeteinek és hajlamainak minden ereje által eljutott Hozzá, akkor az Istenben lévõ utolsó és legmélyebb középpontra jutott.

Meg kell jegyeznünk, hogy a szeretet a lélek hajlandósága, az erõ és erény, mely õt Istenhez viszi, a szeretet által egyesül Istennel. Minél mélyebb a lélek szerelme, annál inkább elmerül Istenben, annál inkább eggyé válik Vele. Minél erõsebb a szeretet, annál inkább egyesít Istennel. Így kell értenünk az Isten Fiának szavait: "Az én Atyám házában sok lakóhely van. " (Ján 14, 2)

Így hát, amikor azt mondjuk, hogy a lelket a szerelem lángja a legközepében sebzi meg, úgy kell értenünk, hogy amennyire azt a lélek állaga, erényei és ereje csak bírják, annyira.

Mielõtt a szerelem isteni tüze a tökéletességig megtisztult, megtisztított lélekbe belehatolna és lényegével egylényegûvé válna, a láng, azaz a Szentlélek megperzseli a lelket, tökéletlenségeit, rossz szokásait lerontja és emészti. A lélekrõl írott elmélkedések ezt nevezik a megtisztulás útjának. Ennek az útnak a során a lélek sokat sínylõdik, nagy kínokat áll ki, és az érzékekre is átárad e kín. "A magasságból tüzet bocsátott csontjaimba és hatalmaskodik bennük" mondja Jeremiás. (1,13)

Semmi nem fogható a lélek szenvedéseihez ilyenkor, csaknem a tisztítóhely kínjaival vetekszik e kín. Jeremiás így beszél errõl: "Én vagyok az az ember, aki nyomorúságot látott az õ haragjának vesszeje miatt. Engem vezérelt és járatott sötétségben és nem világosságban. Bizony ellenem fordítja kezét minden nap. Megfonnyasztotta testemet és bõrömet, összeroncsolta csontjaimat. Erõsséget épített ellenem, és körülvett méreggel és fáradsággal. Sötét helyekre ültetett engem, mint az örökre meghaltakat. Körülkerített, hogy ki ne mehessek, nehézzé tette láncomat. Sõt, ha kiáltok és segítségül hívom is, nem hallja meg imádságomat. Elkerítette az én utaimat terméskõvel, ösvényeimet elforgatta. " (Sir 3,1-9)

A lélekben leülepedett, elrejtett, meg nem látott, nem érzett gyarlóságok é s nyomorúságok az isteni tûz fényénél és melegénél láthatóvá, érzékelhetõvé válnak. A fában rejlõ nedvesség sem vehetõ észre, csak ha tûzre vetik, és izzadni, füstölni, végül fényleni kezd már; s a tökéletlen lélekkel e tûz ugyanezt cselekszi.

Nem minde n lélek megtisztítása megy végbe ekkora erõvel. Csak azoké, akiket az Úr az egyesülés legmagasabb fokára akar emelni. Tudnunk kell, hogy Isten a szeretetben történõ egyesülés és átformálás útján akar a lélekbe hatolni, de elõbb Ugyanõ tisztítja meg isteni lángjának fényével és forróságával a lelket. Akár a tûz, mely mielõtt belehatolna a fába, utat készít benne, hogy beléhatolhasson. Ami most bensõjében édesen égeti, kívülrõl perzselve kínozta azelõtt, az, hogy nem fáj sebed marása, ezt jelenti.

Boldogító látásoddal teljesítsd be a velem kötött lelki házasságodat! - kéri a lélek. Jóllehet a tökéletességnek erre a magas fokára eljutott lélek annál nyugodtabb és elégedettebb, minél inkább szeretté válik maga is. Magának semmit nem tud és nem akar kívánni, csak Võlegényére gondol, ahogyan ezt Szent Pál mondja (I Kor 13,5) "nem keresi a maga hasznát, csak a Kedveséét, reményében élve szüntelen ürességet érez, mégis édes és gyönyörtelt epedéssel sóhajt, várván a fiúságot, a test megváltását" (Róm. 8,23), ahol dicsõsége betelik és éhsége megszûnik. Mert ezt az utóbbit, bármennyire magába fogadja is Isten, teljesen ki nem elégítheti, nem csitítja, csak akkor, "ha dicsõségében az Úr elõtte megjelenik". (Zsolt 16,15) Ez az epekedés, ez a kérés már nem szenvedésbõl fakad, édes vágyteli epekedésbõl születik, hiszen a lélek kínt már nem érezhet. A Szentlélek által a dicsõség elõérzetében részeltetett lélek érti és érzi, hogy gyöngéd és édes láng hívogatja, hogy lépjen be ebbe a dicsõségbe. Erre a hívogatásra válaszolva felel, mondván: Fejezd be hát egészen! nem ismétel meg egyebet ezzel, mint az evangélium két kérését: "Jöjjön el a Te országod! Legyen meg a Te akaratod!" (Mt 6,10) Ahhoz pedig, hogy ez megtörténhessen:

— mondja. E hártya áll a megvalósulás útjában, ugyanis könnyû eljutni Istenhez, ha elhárulnak az akadályok, ha elszakad a hártya, mely megakadályozza a Vele való egyesülést. Háromszoros réteg áll a lélek útjába, s ezeknek el kell szakadniuk ahhoz, hogy végbe menjen az egyesülés, és tökéletesen birtokoljuk Istent. E három réteg: az idõlegesség, mely magába foglal minden teremtményt; a természet szerintinek való alávetettség, mely a természetes mûködést és hajlamokat öleli magába; és végül az érzéki réteg, mely a lélek és a test összetartozását biztosítja, azaz az érzéki, állati létet. Szent Pál ez utóbbiról a következõket mondja: "Mert tudjuk, hogy ha e mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentõl, nem kézzel csinált, örökké való házunk a mennyben. " (2 Kor 5,1)

A két elõzõ hártyának már elõbb el kellett szakadnia, mert csak így juthatott a lélek az Istennel való egyesülés közelségére. Ekkorra már a világ minden javáról le kellett mondania, azokat vissza kellett utasítania, természetes hajlamait, vágyait el kellett pusztítania, lelkének természetes mûködése istenivé kellett hogy váljék. Az elõbb említett lelki tisztuláskor a két réteg a láng kínzó forrósága közepette semmisült meg. Ennek köszönheti, hogy Istenhez ennyire közel kerülhetett, most már csak a harmadik réteg, az érzéki élet hártyájának elpusztítása van hátra. Egyetlen hártyáról beszél itt, mert már csak az van hátra, s mivel ez annyira gyönge, vékony és az Istennel való egyesülés állapotában annyira átszellemült, hogy a lángnyelv nem vált ki belõle fájdalmat, mint a másik kettõ esetében, hanem édes élvezetet. Ezért nevezi édesnek a találkozást, mert annál édesebb és élvezetesebb, minél hamarább elszakítja az élet hártyáját.

Az ilyen állapotba került lelkek természet es úton bekövetkezõ halála külsõdleges mivoltát tekintve hasonlatos a többi ember haláláéhoz, okát és módját tekintve azonban a szeretet milyensége miatt egészen más. Sokan ugyanis betegség vagy elõrehaladott életkoruk miatt távoznak az élõk sorából, ezeket a lelkeket viszont betegen vagy öregen is a szeretettel való találkozás türelmetlen vágya ragadja el, az szakítja el a réteget, viszi magával lelkük ékszerét. Lágy és édes az ilyen teremtmények halála, édesebb mint egész életük során a lelki élet volt. A szeretet lelkesült vágyával, a találkozás édességében halnak meg. "Az Úr szeme elõtt drága az õ kegyeseinek halála" (Zsolt 116,15) — mondja Dávid.

Három okból mond a lélek hártyát. Elõször is a szellem és a test közötti válaszfalként ez szolgál, másodszor Isten és a lélek között ez von határt, és harmadszorra nem sûrû és átláthatatlan, a világosságot átengedi magán. Ebben az állapotban ez a válaszfal olyan gyönge hártyának látszik, annyira átszellemült, olyan finom, hogy az Istenség fénye áttetszik rajta. A túlvilági élet vonzása akkora, hogy a lélek hitványnak érzi a tõle elválasztó burkot, vékonynak a hártyát, akár a pókháló vékonyságát, melyrõl Dávid is beszél, mondván, hogy "esztendeink pókháló gyanánt tekinthetõk". (Zsolt. 89, 9)

Feltehetnénk a kérdést, miért azt kéri a lélek, hogy szakítsa el e hártyát, miért nem azt, hogy vágja vagy tépje el? Az ilyen találkozás jellemzésére jobban ráillik az elszakítás kifejezés, elõször is, ezért. Másodszor azért, mert az ilyen szeretet erõteljes, határozott, kérlelhetetlen, inkább elszakít, mintsem elvág vagy eltép. Harmadszor a szerelem úgy kívánja, hogy hirtelen menjen végbe, rövid idõ alatt, annál erõsebb, nagyobb a szerelem, minél hirtelenebb és szellemibb. Az összeszedett erõ nagyobb, mint a szétszórt, akár mint az anyagba a forma, úgy hatol belé a szerelem, egyetlen szempillantás alatt. A cselekményt az elõkészület így elõlegezi. A szellem cselekménye egy pillanat alatt valósul meg a lélekben, Isten valósággal a lélekbe önti azt. A lélek hozzájárulása mindehhez a vágy, az egymást követõ érzelmek általi felkészülés, de ebbõl a szerelem, a szemlélõdés tökéletes aktusa sosem jöhet létre. A kellõen felkészült lélekbe minden pillanatban bele kell hatolnia a szeretetnek, és akkor az, akár a szikra a kellõen kiszáradt fában, minden érintésre fellobog.

Ezt akarja a szerelmes lélek, nem tûr késedelmet, nem várja ki élete végét, nem várja be míg elszakad élete fonala, olyan nagy a szerelem ereje, a készenlét benne akkora, hogy könyörögve kéri, a szerelemmel való találkozás, a természetfölötti szenvedély szakítsa meg életét. Jól tudja a lélek, hogy Isten szokása, hogy idõnek elõtte magával vigye azokat a lelkeket, melyeket különösképpen szeret, hiszen bennük rövid idõ alatt véghez viszi a tökéletesség mûvét, míg mások esetében ehhez hosszú idõre van szüksége. Ezt mondja a Bölcs is: "Istennek tetszvén kedvessé lett, és a bûnösök közt élvén, elvitetett. Elragadtatott, hogy a gonoszság el ne változtassa értelmét, vagy hogy a tettetés meg ne csalja az õ lelkét. Rövid idõn vége levén, sok idõt töltött be, mert kedves volt Istennek az õ lelke, azért sietett õt kivinni a gonoszság közül . . . " (Bölcs 4, 10-14)

Összefoglalva, az egész szakaszt így értelmezhetnénk: "Ó, Szentlélek lángja, milyen gyöngéden és bensõségesen járod át lelkem egészét és égeted dicsõséges lángoddal. Mivel olyan jóságos vagy és hajlasz arra, hogy örök élet révén átadd nekem magadat, hallgasd meg könyörgésemet! Füleidhez eddig nem jutottak el könyörgéseim, mikor a szerelem vágya és gyötrelme átjárt, érzékeim és lelkem hiába nyögtek gyöngeségem, tisztátalanságom és szeretetem elégtelensége miatt. Eddig hiába kértelek, hogy meghalnom engedj és végy magadhoz, epekedve vágyott utánad a lelkem, a bennem égõ türelmetlen szeretet nem hagyott megbékélni azzal a gondolattal, hogy tovább éljek, ámbár te úgy akartad. Nem volt elég a szeretetem eddigi buzdulása, hiszen nem volt elég ahhoz, hogy véget vessen életemnek, de szeretetem immár megerõsödött. Érzékelésem és szellemem immár nem alél el tõled, hanem erõre kap, "szívem és testem ujjongnak az élõ Isten felé" (Zsolt 84, 3) és összes részeim megindulnak velük. Azt kérem, amit te akarsz, hogy kérjem. Amit nem akarsz te, azt nem kívánom, kívánni sem tudom. Szemeid elõtt már értékesebbek és becsesebbek kéréseim, mivelhogy tõled származnak, te vezetsz rájuk engem. A Szentlélekben élvezettel és gyönyörûséggel kérem: "A te orcádtól fõjön ki ítéletem." (Zsolt 17,2) Midõn mérlegre teszed és meghallgatod e kérést, szakítsd el a földi élet gyönge hártyáját, ne hagyd, hogy kitartson addig, amíg a kor, az évek természetes módon vágják ketté, engedd, hogy ettõl a pillanattól teljes és kielégített szeretettel szerethesselek, lelkem vég és határ nélkül erre vágyik.

Ebben a versszakban a lélek azt fejtegeti, hogy a három személy: az Atya, a Fiú és a Szentlélek hozza benne létre az egyesülés isteni mûvét. A kéz, az égetés és az érintés lényegében ugyanarra a dologra vonatkozik. Három különös szóval azért illeti õket, mert ezzel az általuk kifejtett hatást különbözteti meg. Az égetés a Szentlélek, a kéz az Atya, az érintés a Fiú. A lélek az Atyát, a Fiút és a Szentlelket dicsõíti hálát adván a három nagy kegyelemért, azokért a javakért, mellyel elárasztják, amikor halálát életté változtatják és õt önmagukká hasonítják. A Szentléleknek az édes sebet, azaz az égetést köszöni meg, a Fiúnak az örök élet ízét, a gyöngéd érintést; az Atyának azt, hogy nyájas kezével önmagához hasonlította, s ezzel minden szenvedésért bõségesen kárpótolta. Bár néven itt hármat nevez, mert három különbözõ hatásról szól, eggyel társalog, mondván: megölsz, halállal új életre keltesz. Mindhárman egyet cselekszenek, ugyanis joggal tulajdonít egynek és egyúttal mindhármuknak mindent.

Az égés — égetés —, ahogyan azt elõzõleg mondtuk, maga a Szentlélek. Mózes V. könyvében azt mondja: "Az Úr, a te Istened emésztõ tûz, féltõn szeretõ Isten õ. " (4, 24)

Annál jobban gyógyít, minél inkább sebez. Annál jobban érzi magát a lélek, minél inkább megsebezték.

Az õt égetõ sebhez intézi a lélek a szavait. Mivel édes volt az égetés, a seb is hozzá hasonlatos. Az édes égetésbõl kedves seb keletkezik. A szerelem okozta égési sebet, a szerelem égetésével lehet csak gyógyítani, annál hamarabb és tartósabban gyógyul, minél erõsebben sebezõdik. A lélek szellemi úton történõ megsebzése igen emelkedett állapotot válthat ki. Megesik, hogy az Isten szeretetében lángoló lélek egy Szeráfot pillant meg, aki nyilával és elõreszegzett, a szerelem tüzétõl fehéren izzó dárdájával döfi át a lelket, mely izzó parázsként vagy lánggal lobogva ég, és megégeti õt hatalmasan. Ilyenkor fellobog és magasra tör a lélekben a láng, akár a tüzes kemencében vagy kovácsmûhely kohójában, ha felszítják a parazsat. A tüzes dárda döfésére a lelket kimondhatatlan gyönyörûség járja át. Édes elragadtatásba esik a Szeráf mozgására, érezve annak heves felbuzdulását, lángol és olvadozik a szeretettõl, érzi a gyöngéd sebzést, s mellyel a dárda be volt erõsen kenve, a szerelem füvébõl fakadt nedvek csillapítását, szellemének állagában, akárha lelkének szívét járná valami át, heves szúrást érez.

A seb legbensõbb pontján a szellem szívének közepén a legnagyobb gyönyört érzi. Ki is tudná szavakba önteni mindezt? Úgy érzi a lélek, mintha egy kicsiny, de nagyon erõs és égetõ mustármag gyújtana bensejében heves és eleven szerelmi lángot. Ez a lángolás az égõ pontból és a fû nedvének állagából és erejébõl keletkezik, szétárad jótékonyan a lélek szellemi és állagi ereiben, azoknak a tehetsége és ereje aránya szerint. Az egyre nagyobb hõben a szeretet olyan tökéletes lesz, hogy lángoló tengerként valósággal elönti a lélek alsó és felsõ régióit, és betölt mindent. Mintha a mindenség a szeretet egyetlen hatalmas óceánja volna, melybe elmerülve nem látja határát, sem végét, és õ maga volna mindennek közepe. Leírhatatlan a lélek gyönyöre ilyenkor, ráébred, mennyire találóan hasonlítja az evangélium a menyországot a mustármaghoz, mely a bensejében lévõ forróság következtében magas fává növekszik. (Mt 13,31)

Az Istenben megtisztult és megerõsödött lelkek számára, ami a romlandó testnek kínt és fájdalmat okoz, erõs és egészséges szellemük számára édes és élvezetes az. A fájdalommal együtt növekvõ gyönyör csodáját kínjai során Jób is észlelte, mondván: "És ismételve csodálatosan gyötresz engem. " (10,16)

A szeretet égési sebét mással nem lehet gyógyítani, c sak sebet ejtõ újabb égetéssel. Annál jobban gyógyít, minél inkább sebez. A lélek gyönyöre annál nagyobb, minél tovább érintgeti a sebet, ahogy a jó orvos, amikor a kezeléssel enyhíti a sebet. Ezért mondja a lélek gyönyörködtetõnek a sebet.

Ez a kéz, ahogyan mondtuk, a jóságos és mindenható Atya. E kezet gyöngédnek nevezi, mert azt fejezi ki ezzel, hogy: gyöngéd vagy lelkemmel szemben! Milyen gyöngéden illetsz, pedig ha akarnád, súlyod alatt elsüllyedne a világ! "Hiszen szemed pillantásától megrendül a föld. " (Zsolt 103,32) "A népek lerogynak és elalélnak, a hegyek porrá omlanak. " (Hab 3, 6)

Ebben az állapotban Isten minden adományát, erejét, bölcsességét, szeretetét, szépségét, kegyelmét és jóságát stb. megízleli a lélek. Isten mindezek együtt, Isten egyetlen érintése ezek íze. Istenben a lélek tehetsége és állaga szerint gyönyörét leli. A Szentlélek kenete a testet is bevonja, az egész érzéki rész élvezetét leli ebben, a tagok, a csont ok, a velõ, nem a szokásos módon, hanem a nagy gyönyörûség és dicsõség érzetével; a láb, a kéz utolsó íze is élvezi Istent. A test a lélek dicsõségét érzi, Istent dicsõíti, csontjai megszólalnak, ahogyan Dávid mondja: "Összes csontjaim mondani fogják: Uram, ki hasonló hozzád?" (Zsolt 34-10) Mivel a szavak mindezt nem tudják visszaadni, legyen elég csak aranyit szólni, hogy benne az örök élet íze van.

Úgy érzi, a lélek, hogy az eddig elszenvedett kínokért elnyerte jutalmát, és az örök élet ízét érezheti.

Akiket az Úr el akar juttatni erre a fokra, azoknak háromféle kínon kell átmenniük, a szenvedések, a csüggedés, a világ fenyegetései és kísértései kínján. Ez utóbbi az érzéki részben többféle formában jelenik meg, úgymint kísértések , szárazságok és letörtség. A szellemi részben gyötrelmek, elborulások, szorongás, elhagyatottság és kísértés jelenik meg. Az elsõ versszak negyedik sorát magyarázva említettem, hogy a szellemi és érzéki rész ilyen módon tisztul meg.

Érdemes elmondani még, hogy miért olyan kicsiny azoknak a száma, akik az Istennel való egyesülés ilyen magas fokára jutnak. Nem mintha Isten inkább így akarná, hiszen mindenkit tökéletesnek akar látni, hanem azért, mert kevés választott edény képes a nagy és magasztos megmunkálás elviselésére.

A halál nem más mint az élet megszûnése: ha megjön az élet, a halál távozik. Szellemi értelemben kétféle életet élhetünk, elõször is a megboldogultakét, akik Isten látására eljutottak, és ez csak a testi és természetes úton bekövetkezõ halál útján érhetõ el. Szent Pál így beszél errõl: "Mert tudjuk, ha e mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentõl, nem kézzel csinált, örökké való házunk a mennyben. " (2 Kor. 5,1) Másodszor a teljességben való lelki életet, Isten birtoklását a lelki egyesülés által. Ez utóbbi az összes rossz szokás, és hajlamok, az emberi természet teljes tagadásával érhetõ el. Míg ezt meg nem valósítja az ember, nem juthat el a lélek szerinti élet teljességére: az Istennel való egyesülésre. Errõl az Apostol a következõképpen szól: "Mert ha test szerint éltek, meghaltok: de ha a test cselekedeteit lélekkel megöldökölitek, éltek." (Róm 8,13)

Mindebbõl láthatjuk, hogy amit a lélek halálnak nevez, az a régi ember. Tehetségei az emlékezet, az értelem és az akarat használata, a világ dolgaiban való elmerülés, az azokkal való foglalkozás, a teremtmények iránti vonzalom, a bennük talált gyönyörûség. Ha nem hal meg a régi ember bennünk, nem élhetünk tökéletesen. Az apostol így figyelmeztet minket: "Hogy levetkezzétek ama régi élet szerint való ó embert, mely meg van romolva a csalárdság kívánságai miatt; megújuljatok pedig a ti elméteknek lelke szerint. És felöltözzétek ama új embert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságban szentségben. " (Efez 4, 22-24)

Ebben a versszakban a lélek Kedvesének a Vel e történõ egyesülés során nyert nagy kegyelmeket magasztalva elõsorolja. Elmondja, hogy fontos és alapos ismereteket szerzett róla, és ezek mind szerelmérõl beszélnek. Szeretet és világosság árasztja el képességeit és érzékeit, melyek egyesülésüket megelõzõen pedig sötétnek és vaknak bizonyultak. Már megvilágosodva és a szeretet melegétõl átjárva, fényt és meleget árasztanak az õket megvilágosító és szeretetre gyújtó Võlegényre.

Belátja, hogy mennyire igaz, amit az Énekek Ének ében a Menyasszony mond, hogy a szeretet lángja "tûznek lángjai". (8,6)

Ezek az üregek a lélek tehetségei: az emlékezet, az értelem és az akarat. Mélyek, mert nagy adományok befogadására alkalmasak, ugyanis nem kevesebb, mint a végtelen fér beléjük. Hogy mekkora kínt okoz számukra, ha üresek, leginkább akkor értjük meg, ha felfogjuk azt az élvezetet és gyönyört, amit Isten befogadása jelent számukra. A tehetség befogadó barlangja mindaddig nem érzi azt a kínzó ürességet, ameddi g meg nem szabadult, meg nem tisztult véglegesen a teremtmények iránti vonzalomtól. Az elsõ üreg az értelem ürege, mely Istent szomjazza. Ha már megtisztult mindentõl, olyan kínzó ez az érzés, hogy Dávid a szarvas szomjúságához hasonlítja, mondván: "Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, óh, Isten." (Zsolt 42,2) Az értelem szomját oltó isteni bölcsesség folyóvizeire szomjazik a lélek.

A második üreg az akaraté, mely az Isten utáni éhséget jelzi. Olyan éhséget érez a lélek, hogy csaknem belehal. Dávid így szól errõl: "Kívánkozik, sõt emésztõdik lelkem az Úrnak tornácai után. " (Zsolt 84, 3)

A harmadik üreg az emlékezeté. Sóvárog és eped a lélek Isten birtoklására. Jeremiás így beszél errõl: "Vissza-visszaemlékezik és megalázódik bennem az én lelkem" (Sir 83,20).

De bocsásson meg az Úr, ha megkérdezem, és Szent Gergelyt idézem, aki a Szent János evangéliumához írott magyarázatban megkérdezi, miért kívánkozik a lélek Isten után akkor is, amikor Istent bírja már: "Miért eped azután, ami már az övé?" (Hom 30 in Ev. )

Nagy különbség van Isten kegyelmi úton történõ birtoklása és az egyesülés útján való birtoklása között. Az elsõ kölcsönös szeretet, a második a teljes odaadást jelenti. A különbség akkora, amekkora az eljegyzés és a házasság között fennáll. Az elsõ esetében a kölcsönös igen van meg, egyet akarnak mind a ketten, a võlegény ajándékai vannak jelen, ékszerek és a menyasszonyi ruha; a második esetében a kettõjük közössége és egyesülése következik el. A lelki eljegyzés a tökéletesség magas foka tehát a lélek és az Ige között, de nem fogható mégsem a házassághoz. A házasságkötésre akkor kész a lélek, ha a teremtményekhez való vonzalmától teljesen megtisztult már, ahhoz azonban, hogy a házasság magasztos állapotára eljusson, másképpen kell felkészülnie.

A házasságkötést megelõzõ eljegyzési idõszakban az Istennel való egyesülést elõkészítendõ magasztos keneteket alkalmaz a Szentlélek. A lélek üregeinek epekedése ilyenkor igen erõs és gyöngéd.

A lelkiatya, a ki az ilyen állapotban lévõ lelkeket gondozza, vegye fontolóra, soha ne feledje, hogy a dolgok mozgatója nem õ, hanem a lelken szüntelen õrködõ Szentlélek, hogy õ puszta eszköz, hogy annak a tökéletességben, a hit és Isten törvényének útján való haladását elõsegítse. Ne arra törekedjék, hogy az õ felfogásához és elveihez alkalmazkodjanak ezek a lelkek, tûnõdjön el azon, vajon számára valóban ismerõs-e az út, amelyen Isten a lelkeket vezeti, s ha nem, bízza a haladást rájuk, meg ne zavarja õket. A lelkiatya gyakran maga sem érti a nyugodt és magányosan szemlélõdõ lelkeket, mert õ maga nem jutott el erre a fokra, és nem tudja, mit jelent a bölcselkedés körébõl kilépni.

Ne aggódjon amiatt, ha ezek a lelkek mit sem tesznek, mert a lélek ilyenkor már tényleg n em tesz semmit, Isten mûködik benne. Vezetõje inkább azon fáradozzon, hogy felszabadítsa a lelket, magányra és tétlenségre vezesse, azaz hogy semmihez ne kötõdjön, legyen üres, forduljon el minden teremtménytõl, kerüljön a szellemi szegénység állapotába. Egyenesen az Atya tanácsára kell a léleknek így cselekednie, hiszen õ ezt mondta: "Aki nem mond le minden tulajdonáról, nem lehet az én tanítványom." Ezt nem pusztán a testi, anyagi javakról történõ lemondásra kell vonatkoztatnunk, hanem a szellemi javakról történõ lemondásra is, akik eszerint élnek, azokra mondja Máté: "Boldogok a lelki szegények." (5,3) Ha ilyen módon megszabadult tehát a lélek mindenétõl, megtett mindent, amit megtehetett, akkor lehetetlen, hogy Isten meg ne tegye a magáét, és ne közölj magát vele.

Napként helyezkedik el Isten a lelkek fölött, hogy magát velük közölje. A lelkek gondozói elégedjenek meg azzal, hogy az evangéliumi tökéletesség értelmében felkészítik azokat, azaz követeljék meg a szellem lemeztelenítését és kiürítését, de ne törekedjenek építésre, ez a világosság Atyjának munkája lesz, Tõle származik minden adomány és tökély. "Ha az Úr nem építi a házát, hiába dolgoznak azon annak építõi." (Zsolt 127,1)

A természetfölötti adományokat, azoknak mûködését, milyenségét sem a lélek, sem a lelkiatyák nem érthetik.

Ellene vethetné bárki ennek, hogy ha az értelem nem ért világosan, tétlen marad az akarat és nem szeret majd. Isten egyetlen cselekedettel fényt és szeretetet közöl a lélekkel, ez a természetfeletti szeretet-tudás, a melengetõ fény: melengetõ, mert szerelmet ébreszt. Az értelem számára azonban homályos és sötét mindez. A szemlélõdés során nyert tudásból fakadó ismeret ez, mely Szent Dénes szerint a sötétség sugara az értelem számára.

Gyakran megtörténik ily módon , hogy az akarat lángra lobban, elérzékenyül, szerelmet érez, jóllehet nem ért, nem tud semmi többet, mint annak elõtte. Isten rendezi el benne ilyenkor a szeretetet a Menyasszony szavai szerint a következõképpen: "Bevisz engem a borozó házba és zászló felettem a szerelme. " (Én 2, 4)

A lelkiatyák gyakran nem értik azokat, akik nyugodt és magányos szemlélõdésbe merülve haladnak, mert õk maguk sosem jutottak el erre a fokra, és nem tudják, mi is az, ha valaki az elmélkedõ bölcselekedésbõl kilép. Az ilyen lélek szent tétlenségét, békés és nyugodt összhangját szeretné megõrizni, és ebben nincsen helye az érzéki élvezeteknek. Az érzéki rész nyugalmára, alvására vagy éppen eszméletvesztésére vonatkozóan igen fontos és világos utalást találhatunk az Énekek Éne kében: "Kényszerítelek titeket, Jeruzsálemnek leányai, a vadkecskékre és a mezõnek szarvasira, fel ne költsétek és fel ne serkentsétek a szerelmet, valamíg õ nem akarja" (3,5).

Megesik néha, hogy szent kenetével bekenve Isten az egyes lelkeket arra a ne mes vágyra és elhatározásra indítja, hogy elhagyják addigi világukat, életüket és életmódjukat megváltoztassák, Isten szolgálatának szenteljék magukat, a földi javakat megvessék. A lelkiatyák mindezt nemegyszer megpróbálják kiverni a fejükbõl. Ennek a magyarázata az lehet, hogy nincsen meg bennük a kellõ vallásos gondolkodás, világiasan ítélnek, Krisztustól keveset tanultak, az élet szûk kapuján nem mentek be, másokat nem hagynak bemenni. Ilyen értelemben vak a lelkek gondozója, ha a lélek és a Szentlélek útját megpróbálja elállni.

A második vak, az ördög, aki a szemlélõdõ lelket megzavarhatja, mert maga vak, szeretné, ha az lenne, a lélek is az maradna.

A harmadik vak maga a lélek. Ahogyan az elõbb mondtam, zavartságában nem érti önmagát, és csak kárára van önnönmagának. Mivel csak érzékei, gondolatai segítségével képes cselekedni; Isten viszont ürességbe és magányba helyezi, képességei révén immár semmire sem jut, hiába igyekszik.

Megcsömörlik tehát, lelki szárazságba esik, hiába élvezte eddig az Isten ajándékozta szellemi csönd és béke tétlenségét.

Térjünk most vissza a lélek képességeinek mély üregeihez, melyekrõl már elöljáróban elmondtuk, hogy igen erõsen szenvednek Isten keneteitõl, melyekkel azokat az egyesülésre elõkészíti. E gyöngéd és finom kenetek mélyen belehatolnak a lélekbe, illatossá teszik, elõkészítik a kimondhatatlan vágytól, ürességtõl epekedõ barlangokat. Amekkora e barlangok szomjúsága és éhsége volt, kielégülése, jóllakottsága és élvezete épp akkora lesz.

Vak volt ugyanis a lélek, mielõtt Isten bevilágította, fényessé tette volna. A szem kétféle okból nem Iát: vagy azért, mert sötétben van, vagy azért, mert vak. Isten a lélek fénye és tárgya. Ha Õ nem fényeskedik nekik, sötétben marad, látása hiába éles. A bûn állapotában, vagy ha figyelmét másra irányítja a lélek, vaknak nevezhetõ; Isten fénye ha rásütne is, vaksága miatt nem látna.

Vak volt a lélek, mert más dolgokban is élvezetet talált. Az ész szerinti, felsõbb érzékelés vakságát az érzéki vágy okozza, hályogként, ködként vonja be az értelem szemét és megakadályozza ezzel annak látóképességét. Isten gazdagságának és szépségének nagyszerûségét ez a hályog elõlük eltakarja.

A lélek érzékelõképessége, mely az isteni fény híján homályba borult, vágyaiban és vonzalmaiban vak volt, mély üregeivel együtt immár fennen ragyog az Istennel való egyesülés dicsfényében, a tehetségek üregei maguk is fényt hintenek szét.

A lélekben égõ lámpák csodálatos fényébe merülve ezek az üregek nemcsak hogy teljes egészében átadják magukat Istennek, de Istenre e fénysugarakat vissza is ragyogtatják.

Különös, azaz minden közönséges gondolkodástól, szokásos túlzástól, módtól, viselkedéstõl elütõ ez a fény. Az Isten nagyságában megismert tökéletességgel eggyéválva, tökéletes fényt áraszt, a szeretet melegét hinti szét a lélek. Istennel egyesülve, a részesedés értelmében Istenné válik maga is, ha nem is oly tökéletesen, mint a túlvilági életben majd, csak min tegy Isten árnyéka gyanánt; ilyen értelemben, mivel ezzel az állagi átalakulással Isten árnyékává lett, Istenben Istenért teszi azt, amit Isten önmagáért a lélekben véghez visz. Ilyen módon Isten és a lélek mûködése egy. Ha Isten szabad és kegyes akarattal önmagát átadj a neki, õ is szabadon és teljesen, az Istennel való egyesülés foka szerint, Istenben Istennek Istenként magát valóságos és tökéletes ajándékként átadja. Ilyenkor tapasztalja csak igazán a lélek, hogy Isten öröklés révén az övé, jogos tulajdona, hiszen Isten fogadott gyermeke õ. Önként visszaadja most mindazt, amit Istentõl kapott, visszafizeti Istennek minden tartozását.

Nagy elégtételére szolgál a léleknek, hogy önmagánál többet ad Istennek: nagylelkûen mintegy sajátját, Istent ajándékozza Istennek, ugyanazzal az isteni fénnyel és meleggel, amelyet õ kapott. Ez a másvilágon a dicsõség fénye, a földön pedig a megvilágosodott hit révén történik.

Szerelemmel fordul a lélek Võlegényéhez. Neki tulajdonítja, neki köszöni azt a két csodálatos dolgot, amelyet az ölelésével benne létrehoz. Az elsõ a szelídség és szeretet kiváltotta Istenre történõ emlékezés. A második Isten megjelenése a lélekben, fuvallatának belélegzése által, mely az Isten javaiban és dicsõségében való részesedést is jelenti. Eltelik vele a lélek, édes és gyöngéd szerelem önti el.

Akárha ezt mondaná: Milyen gyöngéden, mennyi szerelemmel emlékeztetsz, isteni Ige, én Võlegényem, lelkem közepén és mélyén, lelkem tiszta bensõ állagában, ahol annak uraként titokban és hallgatva lakozol, akárha saját házadban, saját ágyadban, akárha az én ölemben velem bensõleg és szorosan eggyéválva egyesülnél. Akárha álomból ébredne mély lélegzetet véve így sóhajt, így ébred a lélek:

Az emlékezés mozdulatát az isteni Ige a lélek állagában végzi el. Olyan nagy, az Úrhoz méltó, dicsõséges és bensõségesen gyöngéd mozdulat ez, hogy a lélek úgy érzi, hogy a világ minden virága, fûszeres füve, balzsama benne nyílik és hinti illatát, hogy minden ország és birodalom, az ég minden erõi és hatalma benne mozdul meg. Mi több, érzi, hogy az összes teremtmény, azoknak minden ereje, állaga, tökéletessége, szépsége benne felragyog, és vele együtt végzi ezt a mozdulatot, valamennyien együtt vele és egyszerre.

Valóban csodálatos, hogy bár Isten mozdulatlan, mo zdulatát érzi mégis a lélek. Isten ugyanis fölébreszti és mozgásba hozza e lelket, hogy megpillantása a természetfölötti látványt. A lélek újra világra ébred: feltárul elõtte a dolgok és teremtmények isteni élete, lénye és összhangja, azok Istenben való mozgása.

Álmából a lélek a maga erejébõl sosem tudott volna felébredni. Egyedül Isten képes arra, hogy fölnyissa szemét. Igen találóan Isten ébredésének nevezi azt, hogy bensejében Istenre ébredt. Ébressz fel, világosíts meg, Uram, minket, hogy megismerjük és megszeressük a számunkra rendelt javakat, és hogy megértsük, azért mozdulsz meg bennünk, hogy kegyelmeddel elhalmozz, hogy megemlékezz rólunk!

Teljesen kifejezhetetlen, mit ismer meg, mit érez a lélek Isten fenségének megpillantásakor. Ez a közlés a lélek állagában történik, annak szívében. Isten számba nem vehetõ erényeinek ezernyi és ezernyi hangja végtelen erõvel zúg fel a lélek mélyén. A lélek ott állva elõtte, rettenetes komolysággal szervezõdik meg, mint a zászlós tábor (Én 6,7), és magára ölti minden teremtmény kedvességét és szépségét.

De hogyan képes elviselni a gyönge testben rejtõzõ lélek az ilyen közlést? Nincs ember, nincs erõ, mely meg ne semmisülne tõle! A trónján ülõ, arannyal és drágakövekkel elborított Ahasvérus királyt megpillantva Eszter királynõ annyira megrémült, hogy menten elájult. Õ maga mondta, hogy olyan volt, mintha angyalt látott volna, arcának szépsége és a pompa annyira megijesztette, hogy elvesztette az eszméletét. A lélek pedig nemhogy el nem ájul, erõre és hatalomra kap megpillantván Istent!

Két okból nem semmisül meg, nem remeg a lélek Isten hatalmas és dicsõséges ébredésétõl. Az egyik az, hogy eljutott már a tökéletességnek arra a fokára, amikor az alsó rész tökéletesen megtisztult és a szellemi résszel összhangba került, nem érzi többé azt a megsemmisítõ, gyötrelmes érzést, amit a szellemi közlések alkalmával az érzéki rész érezni szokott. A másik ok pedig az, amire a verssor is utal, hogy nyugalomra és szerelemre ébreszti Isten. Mivel nagyságát és dicsõségét azért mutatja meg a léleknek, hogy naggyá és boldoggá tegye, ügyel arra, hogy kárt ne okozzon benne. Esetünkben az égi király az elsõ pillanattól fogva barátságot mutat, akárha egyenlõ lehetne a lélekkel, a testvére lenne.

Isten titkon minden lélekb en ott lakik, annak mélyeiben rejtõzik, ha nem így volna ugyanis, nem élhetnénk tovább. De ottlakása lelkenként más és más. Van, ahol egymaga lakik, míg van, ahol mással együtt; van, akikben szívesen, van, akikben nem szívesen idõzik; az egyik akárha a saját háza volna: parancsol és rendelkezik benne, a másikban idegen marad az idegen házban, parancsolni, cselekedni nem hagyják.

Ó, mennyire boldog az a lélek, akinél ott pihen, bensejében nyugszik Isten! Mennyire fontos, hogy mindentõl távol tartsa magát, ügyes-bajos dolgaitól fusson, mérhetetlen nyugalomban éljen, Võlegényét ölébõl egyetlen moccanás vagy nesz fel ne zavarja, meg ne riassza!

A tökéletes lélekben a Võlegény mindent tökéletes módon visz végbe.

Isten leheletérõl nem szeretnék beszélni, nem is teszem, hiszen a szavak visszaadni úgysem tudnák, mi is az valójában. Az Istenség magas fogalmát érteti meg a lélekkel az isteni lehelet. Isten megértését és megismerését a Szentlélek ihletõ lehelete kíséri. A Szentlélek mélységesen önmagába meríti a lelket, Isten fényével és gyöngédségével, az Istenben tapasztaltaknak megfelelõ mértékben. Mivel jósággal és dicsõséggel teljes ez a lehelet, jósággal és dicsõséggel tölti meg a lelket. Önmaga iránt Isten mélységeiben minden fogalmat, képzeletet meghaladó módon ébreszt szerelmet. Istennek legyen hála és dicsõség mindörökkön-örökké,

Amen.