Keresztes Szent János

A KÁRMEL HEGYÉRE VEZETÕ ÚT
(A LÉLEK SÖTÉT ÉJSZAKÁJA)

[Kommentár]

          Fénytelen éjszakában,
szerelem vágyától lángokban égve,
én boldog, messze jártam!
Nem vette senki észre,
csöndes volt házam, elpihent a népe;
          biztosan a homályban,
a titkos lépcsõn át utamra térve,
én boldog, messze jártam!
Arcom elfödve, félve,
csöndes volt házam, elpihent a népe;
           sötét és boldog éjjel,
titokban jártam, senki meg se látott,
nem láttam senkit én sem,
más fény nem is világolt,
egyetlen a szívemben égõ láng volt.
           Mutatta fényesebben
a délidõben csúcson járó napnál,
utamat hol keressem,
hol vár, kit ismerek már,
hol rejtekünk, ahol most senki sem jár.
           Ó, éj, utamra vittél,
ó, virradatnál is gyöngédebb éjjel,
ó, éj, egyesitettél
Võlegényt kedvesével,
s lányt egyformává téve Võlegénnyel!
           Neki õriztem eddig,
virágzó keblem neki odaadtam,
álomba szenderült itt,
én egyre simogattam,
cédruslomb hûsítette lankadatlan.
          Csipkés oromra surrant
a szél, és sebzett gyönge kézzel engem,
játszott hajával ujjam,
csak õreá figyeltem,
aléltan már a sebre nem ügyeltem.
          Feledtem azt, ki voltam,
fejem Szerelmesem vállára csuklott,
megszûnt, mi volt, mi voltam,
liliomágyra hullott,
elmúlt a gond, és minden vele múlott.

          (ford. Takács Zsuzsa)



© CopyLEFT ANdi, 1998. Licensed under GPL