Milan Kundera
A lét elviselhetetlen könnyûsége

Az örök visszatérés gondolata rejtélyes, és Nietzsche zavarba ejtette vele a többi filozófust: micsoda képtelen gondolat, hogy amit már egyszer átéltünk, egyszer ugyanúgy megismétlõdhet, és hogy ez az ismétlõdés is ismétlõdhet a végtelenségig. Mit akar mondani ez a zavaros mítosz?

Az örök visszatérés mítosza per negationem azt mondja, hogy az élet, mely egyszer s mindenkorra eltûnik, s mely nem tér vissza, árnyékhoz hasonlít, nincs súlya, eleve halott, és ha ez az élet szörnyû, gyönyörû, magasztos volt, e szörnyûség, szépség vagy magasztosság nem jelent semmit. Ugyanúgy nem kell tudomást vennünk róla,mint két afrikai állam XIV. századi háborújáról, mely semmit sem változtatott a világ arculatán, jóllehet embertelen kínok közepette háromszázezer néger vesztette benne életét.

Változtat-e valamit a két afrikai állam XIV. században vívott háborúján, ha a harc az örök visszatérés folytán számtalanszor megismétlõdik?

Szögezzük le tehát, hogy az örök visszatérés gondolata bizonyos perspektívát jelent, melyben a dolgok másnak mutatkoznak,mint amilyennek ismerjük õket: mulandóságuk enyhítõ körülménye nélkül jelennek meg. Ez az enyhítõ körülmény ugyanis megakadályoz bennünket abban, hogy bármilyen ítéletet hozzunk. Hogyan ítélhetnénk el valamit, ami elmúlik? Az elmúlás pírja a nosztalgia varázsával ragyog be mindent: a guillotine-t is.

A minap hihetetlen érzelmi megnyilvánuláson kaptam rajta magam: egy Hitlerrõl szóló könyvet lapozgattam, és némelyik fénykép láttan elérzékenyültem: ugyanis a gyermekkoromat idézték fel bennem, mely egybeesett a háborúval; néhány rokonom Hitler koncentrációs táboraiban pusztult el, de mi volt a haláluk ahhoz képest, hogy Hitler fényképei éltem tovatûnõ idejére emlékeztettek, az idõre, mely nem tér vissza.

Ez a Hitlerrel való kibékülés mélységes erkölcsi perverzió bizonyítéka, mely összefügg a visszatérés tényét lényegileg tagadó világgal,mert az ilyen világban minden elõre megbocsáttatik, következésképp minden cinikusan meg is engedtetik.

Ha életünk minden másodperce a végtelenségig ismétlõdne, úgy oda lennénk szögezve az örökkévalósághoz, mint Krisztus a keresztfához. A gondolat hátborzongató. Az örök visszatérés világában minden mozdulatra a felelõsség elviselhetetlen súlya nehezedik. Ezért nevezte Nietzsche az örök visszatérés gondolatát a legsúlyosabb tehernek. (das schwerste Gewicht).

Amennyiben a legsúlyosabb teher az örök visszatérés, ennek hátterében az életünk csodálatosan könnyûnek mutatkozhat.

De vajon a nehéz valóban szörnyû, a könnyû pedig valóban csodálatos?

A legsúlyosabb teher ránk nehezedik, leroskadunk alatta, földhöz lapít bennünket. Csakhogy minden korok szerelmi költészetében a nõ arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjen rá. A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is. Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb.

Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegõnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadok, semmi jelentõségük sincs.

Akkor hát mit válasszunk? A nehezet vagy a könnyût?

Mi jobb: ha Terezával él, vagy ha egyedül marad? Nincs lehetõségünk ellenõrizni, melyik döntésünk jobb, mert összehasonlításra sincs módunk. Az ember mindent elõszörre és felkészületlenül él át. Mint mikor a színész egyetlen próba nélkül játssza a darabot. De vajon mit ér az élet, ha az elsõ próbája már az élet maga? Az élet ezért mindig olyan, mint a skicc. Habár a skicc sem pontos kifejezés, mert a skicc mindig valaminek a felvázolása, elõkészület a képhez, míg az életként értelmezett skicc semmire sem jó, vázlat kép nélkül.

Az esemény annál jelentõsebb és kivételesebb, minél több véletlen szükségeltetik hozzá.

Csakis a véletlent foghatjuk fel üzenetként. Ami szükségszerûen történik, ami várható, ami naponta ismétlõdik, az néma. Csak a véletlen szól hozzánk.

Ahhoz, hogy a szerelem felejthetetlen legyen, úgy kell röpködnie körülötte az elsõ pillanattól a véletleneknek, mint a madaraknak Assisi Szent Ferenc vállainál.

Amikor felkereste Tomast, Tereza a hóna alatt egy regényt szorongatott; a regény elején, különös körülmények között találkozik Anna és Vronszkij. Állnak a peronon, ahol éppen a vonat alá esett valaki. A regény végén Anna veti magát a vonat alá. Ez a szimmetrikus kompozíció, melynek elején és végén ugyanaz a motívum bukkan föl, önöknek talán nagyon "regényesnek" tûnik. Úgy van, egyetértek, de csak azzal a feltétellel, ha a "regényes" szót nem azonosítják a "kitalált", "mesterkélt", "élettõl idegen" szavakkal. Mert pontosan így vannak komponálva az emberi életek is.

Úgy vannak komponálva, mint egy zenemû. A szépérzéktõl vezérelt ember a véletlen eseményt motívummá változtatja, mely immár megmarad élete kompozíciójában. Az ember visszatér hozzá, ismételgeti, változtatja, kidolgozza, akárcsak szonátájának témáját a zeneszerzõ. Anna másképp is eldobhatta volna magától az életét. De az állomás és halál motívuma, ez a szerelme születésével feledhetetlenül összefonódó motívum vonzotta õt komor szépségével a kétségbeesés pillanatában.
Anélkül, hogy tudna róla, az ember a lesötétebb reménytelenség pillanataiban is a szépség törvényei szerint komponálja életét.

Nem kifogásolhatjuk tehát, ha a regényt megigézi a véletlenek rejtélyes találkozása, joggal kifogásolhatjuk viszont, ha az ember a mindennapi életében vak az ilyen véletlenek iránt, s élete így elveszti a szépség dimenzióját.

Említettem már, hogy a metaforák veszedelmesek. A szerelem metaforával kezdõdik. Azaz: a szerelem akkor kezdõdik, amikor a nõ belevési elsõ szavát költõi emlékezetünkbe.

Lehet, hogy pont azért nem tudunk szeretni, mert arra vágyunk, hogy bennünket szeressenek, vagyis a másiktól várunk valamit (szeretetet), ahelyett, hogy követelmények nélkül fordulnánk hozzá, és beérnénk puszta jelenlétével.

És még valami: Tereza elfogadta Karenint olyannak, amilyen volt, nem akarta a saját képére változtatni, elõre tiszteletben tartotta kutyavilágát, melyet nem akart tõle elvenni, nem féltékenykedett titkos kalandjaira. Nem azért tartotta a kutyát, hogy átalakítsa (ahogy a férj a feleségét, a feleség pedig a férjét akarja átalakítani), hanem csupán azért, hogy megtanítsa az elemi nyelvre, mely lehetõvé teszi, hogy megértsék egymást, és együtt élhessenek.

Meg aztán: A szeretet, mely Terezát Kareninhez fûzi, önkéntes, senki nem kényszerítette rá.

De fõképpen: Nincs olyan ember, aki idillel ajándékozhatná meg a másikat. Erre csak az állat képes, mert azt nem ûzték ki a Paradicsomból. A szeretet, mely a kutyát az emberhez fûzi, idilli szeretet. Nincs benne nézeteltérés, szívettépõ jelenet, nincs benne fejlemény. Karenin az ismétlõdésen alapuló életével vette körül Terezát meg Tomast, és ezt várta tõlük is.

Az emberi idõ nem körben forog, hanem egyenes vonalban fut elõre. Ez az oka, hogy az ember nem lehet boldog, mert a boldogság az ismétlõdés utáni vágy.