Milan Kundera
Halhatatlanság

(Budapest, Európa K. 1995)
Ford.: Körtvélyessy Klára

(részletek)

Igen, valami nincs rendben vele: az utóbbi idõben üldözi a gondolat, hogy szerelmét Paul iránt csak a puszta akarat élteti: a puszta akarat, hogy szeresse õt; a puszta akarat, hogy házassága boldog legyen. Ha egy pillanatra engedne akaratából, a szerelem elröppenne, mint a madár, amelynek kinyitották a kalitkáját.

Az imagológusoknak van igazuk. Az ember nem más, mint önmaga képe. Hiába mondják nekem a filozófusok, hogy mindegy, mit gondol rólam a világ, hogy csak az számít, ami vagyok. A filozófusok semmit se tudnak. Amíg emberekkel élek együtt, csak az vagyok, aminek az emberek tartanak. Akinek fontos, hoy mások milyennek látják, és arra törekszik, hogy a róla alkotott kép a legrokonszenvesebb legyen, arról azt mondják, hogy alakoskodik vagy hamis játékot ûz. Dehát elképzelhetõ-e valamiféle közvetlen kapcsolat az énem és mások énje között a szem közvetítése nélkül? Elképzelhetõ-e a szerelem anélkül, hogy aggodalmasan figyeljük képünket a szeretett lény lelkében? Amint nem érdekel bennünket, milyennek lát az, akit szeretünk, biztosak lehetünk benne, hogy nem szeretjük.
- Ez igaz - mondta Bernard komoran.
Gyerekes önáltatás azt hinni, hogy képünk csak látszat, mely mögött ott rejtekezik énünk, mint a világ szemétõl független, egyetlen valódi lényeg. Az imagológusok a maguk cinikus kíméletlenségével bebizonyították, hogy pont fordítva van: énünk csak puszta látszat, megfoghatatlan, körülírhatatlan és ködös, míg ellenben az egyetlen valóság, a már-már túl könnyen megragadható és körülírható valóság a mások szemében tükrözõdõ képünk. És a legrosszabb az, hogy az ember nem ura a képének. Elõször megpróbálja maga megfesteni, aztán igyekszik legalább befolyásolni és ellenõrizni, de hiába: elég egy rosszindulatú mondat, és örökre siralmasan egyszerû karikatúrává változik.
Gondolkozom, tehát vagyok - ezt olyan értelmiségi mondja, aki semmibe veszi a fogfájást. Az érzek, tehát vagyok sokkal általánosabb érvényû igazság, és mindenre érvényes, ami él. Az én énem nem attól más, mint az önöké, hogy mit gondol. Emberbõl sok van, gondolatból kevés: mindnyájan hozzávetõleg ugyanazt gondoljuk, és a gondolatokat kölcsönösen átadjuk vagy kölcsönadjuk egymásnak, esetleg lopjuk egymástól. Ha azonban valaki a lábamra tapos, a fájdalmat csak én érzem. Az én alapja nem a gondolkozás, hanem a szenvedés, amely az összes érzelem közt a legalapvetõbb. Szenvedés közepette a macska se kételkedhet felcserélhetetlen énjében. Ha valaki nagyon szenved, a világ eltûnik körülötte, és a szenvedõ egyedül marad önmagával. Az szenvedés az egocentrizmus magasiskolája.

Gyalogút: földcsík, amelyen gyalog járunk. Az országút nemcsak abban különbözik a gyalogúttól, hogy gépkocsival utazunk rajta, hanem hogy csak egy vonal, amely két pontot köt össze. Az országútnak önmagában nincs értelme; értelme csak a két pontnak van, amelyet összeköt. A gyalogút a tér dicsérete. Minden szakaszának önmagában is értelme van, és megállásra biztat bennünket. Az országút a tér diadalmas lefokozása. Manapság a tér, az országútnak köszönhetõen, már csak akadálya az emberi mozgásnak, idõveszteség.
A gyalogutak elõbb tûntek el az ember lelkébõl, mint a tájból: az ember nem vágyott többé menni, menni a saját lábán, és örülni annak, hogy megy. Az életét se látta már útnak, hanem országútnak: vonalnak, amely egyik ponttól a másikig, a századosi rangtól a tábornoki rangig, a hitvesi szereptõl az özvegy szerepéig visz. Az élet idejét már csak akadálynak érezte, amelyen minél gyorsabban túl kell jutni.
A gyalogút és az országút egyben a szépség kétféle felfogása is. Amikor Paul azt mondja, hogy ott és ott gyönyörû a táj, ez azt jelenti: ha ott kiszállsz az autóból, pompás tizenhetedik századi kastélyt látsz majd, s körülötte parkot; vagy: van ott egy tó, amelynek csillogó, messzire elnyúló vizén hatyúk úsznak.
Az országutak világában a szép táj annyi, mint a szépség szigete, melyet egy hosszú vonal a szépség egy másik szigetével köt össze.
A gyalogutak világában a szépség folyamatos és minduntalan változó; minden lépésnél megszólít bennünket: - Állj meg!

© CopyLEFT ANdi, 1998 --. Licensed under GPL