(Budapest, Európa K. 1996)
Ford.: Vargyas Zoltán
(részletek)
- Ötvenpercenként meghal valaki a francia utakon - mondja
Vera, a feleségem. - Nézd azt a sok õrültet,
hogy vezetnek! Bezzeg milyen rendkívül óvatosak, amikor
a szemük láttára kirabolnak egy öregasszonyt az
utcán. Hogyhogy nem félnek, amikor a volánnál
ülnek?
Mit feleljek? Talán a következõt: a motorbiciklijére
görnyedõ ember csak a száguldás jelen pillanatára
tud figyelni; múlttól-jövõtõl elvágott
idõtöredékbe kapaszkodik; kiszakad az idõ folytonosságából;
kívül kerül az idõn; másképp mondva
eksztázisban van; ebben az állapotban mit sem tud a koráról,
a feleségérõl, a gyerekeirõl, a gondjairól,
következésképp nem is fél, mert a félelem
forrása a jövõben van, s aki megszabadul a jövõtõl,
annak nincs félnivalója.
Titkos kapcsolat van a lassúság és az emlékezet, illetve a sebesség és a felejtés között. Idézzünk föl egy lehetõ leghétköznapibb helyzetet: megy egy ember az utcán. Hirtelen vissza akar gondolni valamire, de cserbenhagyja az emlékezete. Ekkor ösztönösen lelassítja lépteit. Ha viszont valaki el akar felejteni valami nemrég történt, kínos esetet, akkor akaratlanul is meggyorsítja lépteit, mintha csak gyorsan el akarna távolodni attól, ami az idõben túlságosan közel van hozzá.
Az egzisztencialista matematikában ez a jelenség két elemi képlettel írható le: a lassúság foka egyenesen arányos az emlékezés intenzitásával; a gyorsaság foka egyenesen arányos a felejtés intenzitásával.
Van a fényképezés feltalálása elõtti és utáni dicsõség. A cseh Václav király a tizenhatodik században szeretett eljárogatni a prágai kiskocsmákba és rangrejtve beszélgetni az egyszerû emberekkel. Hatalom, dicsõség, szabadság volt az osztályrésze. Az angol Károly hercegnek fikarcnyi hatalma, fikarcnyi szabadsága sincsen, viszont a dicsõsége óriási: sem az õserdõben, sem a tizenhét emeletnyi mélységben lévõ föld alatti bunker-fürdõszobájában nem bújhat el üldözõi elõl: mindenki ismeri. A dicsõség felfalta minden szabadságát, s most már tudja: csak a felelõtlen ostobák hajlandók kutyaként vonszolni maguk után a híresség lábosát.
Erre azt mondhatják, hogy a dicsõség jellegének változása úgyis csak néhány kiválasztottat érint. Tévednek. Mert a dicsõség nemcsak a híres embereket érinti, hanem mindenkit. Ma a híres emberek ott vannak a magazinok oldalain, a tévé képernyõjén, mindenki képzeletét betöltik. És ha máskor nem, hát álmaiban mindenkit foglalkoztat a lehetõség, hogy egy napon talán efféle dicsõségre tesz szert (nem a kocsmába járó Václav királyéra, hanem a tizenhét emeletnyi mélyben levõ fürdõszobájában rejtõzközdõ Károly hercegére). Ez a lehetõség árnyékként kísér minden egyes embert, s megváltoztatja életük jellegét; mert (s ez egy másik jól ismert alapképlete az egzisztencialista matematikának) a lét minden új lehetõsége - még a legvalószínûtlenebb is - az egész létet átformálja.
A kocsis köszön neki; megáll, orrához emeli az ujját, majd felszáll, leül, behúzódik egy sarokba, kényelmesen kinyújtóztatja a lábát, a hintó megindul, hamarosan elbóbiskol, majd megint felébred, s mindeközben igyekszik minél közelebb maradni az éjszakához, mely kérlelhetetlenül feloldódik a napvilágban.
Nincs holnap.
Nincs hallgatóság.
Kérlek, barátom, légy boldog. Homályosan úgy érzem, hogy a te boldogságra való képességedtõl függ egyetlen reményünk.
A hintó eltûnik a ködben, én pedig elfordítom a slusszkulcsot.