R mint ruis, azaz bodza: nov.25-dec. 22.
A bodza (Sambucus) legközönségesebb gyomfaja kontinensünknek. gyógyhatásának tulajdonítható, hogy a magyar néphit szerint a sertéseket elkerüli a vész, ha az ólba bodzaágat szórnak. Más módon is varázsoltak bodzával állat-, főleg sertésbetegségek ellen. Talán a bodza egyetemes panacea volta az oka, hogy ezek ellenére is valóságos rettegés övezte. Az ördög, a gonosz lelkek, a boszorkányok fájának hitték. Német hiedelem szerint a boszorkány a bodzafát eteti, itatja, így nyeri tőle az erejét; az angolok azt hitték, hogy a boszorkányok bodzafává változnak, éppen ezért a bodzát a házba vinni tilos, bajt hoz a ház lakóira (vö. a másik “boszorkányfáról” a galagonyáról mondottakkal). A magyar nép úgy tartja, ha bodza nő a ház mellett, belecsaphat a villám. Általánosan elterjedt képzet, hogy Júdás is bodzafára akasztotta fel magát. A bodzafához fűzödő baljós képzetek oka, hogy a tizenharmadik 28 napos holdhónap fája volt (Júdás is Jézus és az apostolok közt az áruló 13. volt.) Ez a hónap egyben az év legsötétebb, az óév “haldoklásának” időszaka. A fát naptári helye a római Saturnalia ünnephez, és annak “ördögi” istenéhez, Saturnushoz köti. A faábécé említett másik változatában a bodza a Saturnaliákon főszerepet játszó magyal helyét foglalja el (trom - ez a bodza másik ír neve - a tinne helyett).A sertés, melyet bodzával kúráltak, Saturnus állata, a Saturnaliák áldozati, egyben ünnepi étke volt. A bodza további “boszorkányos” tulajdonságai: elsőként rügyezik a fák közül, májusban, pünkösd havában hozza fehér virágait, mint a galagonya, megdörzsölt levele “kénkőszagot” áraszt, lombja még decemberben is a fán zöldell - ezért is lett e hónap fája-, végezetül egyszerűen kiirthatatlan.
És íme rögtön jöve a két újabb fa is a naptárban! Direkt párban, minthogy az elsõ a tiszafa december 23-a, a napforduló fája, a másik, a fenyõ meg az újjászületésé, dec.24-nek fája.
I mint idho, azaz tiszafa : téli napforduló (dec.23.)
A tiszafa (Taxus baccata) a fenyõhöz hasonló tûlevelû örökzöld Európában. Kemény és rugalmas fájából régen fõleg fegyvert, íjat készítettek. Levelének es magjának mérges volta szabja meg helyét a hiedelmek világában. Ma is kedvelt temetõi díszfa, de már az antikvitásban a halál fája volt, ezért az ír fanaptár az év utolsó napjának jeléül a fenyõvel, az újjászületés fájával párban az év fordulójára ültette. A tiszafa téli helyét a naptárban az is indokolja, hogy igazán ekkor fejti ki mérge a hatását; lombja télen négyszer annyi mérget (taxint) tartalmaz, mint nyáron. Hellászban és Itáliában Hekaté halálistennõnek szentelték, amint azt magával Hekatéval mondatja Shakespeare: “...slips of yew Sliver’d in the Moon’s eclipse.” (Macbeth, III.felv. 5.sz.) Hekatéhoz annál is inkább illik a tiszafa (ang. yew), mert a fenyõ, a növekvõ Hold és a születés Dianájának õa vén boszorka mása, a fogyó Hold (the Moon’s eclipse) megszemélyesítõje. Egy ír balladában a halott szerelmesek testét tiszafanyársakkal szögezik a koporsóikhoz, hogy távol tartsák õket egymástól, de a nyársak kihajtanak és fává nõve összeölelkeznek a sírok felett. Bretagne-ban úgy tartják, hogy a temetõi tiszafák gyökere a hullákból szívja ki a mérget. Mérgezõ volta a régiek hite szerint megnövelte a fájából készült íjak erejét (gr. toxikon “nyílméreg”, toxon “íj”). Mindazonáltal nem csak borús képzetek fûzõdtek hozzá. Sírok díszeként nemcsak a halálra emlékeztetett; örökzöld és igen hosszú életû lévén az “örök életet” is jelképezte. Angol temetõkbe pedig azért ültették, hogy azokat a boszorkányok okozta viharoktól megvédjék.
A mint Ailm, azaz fenyõ : téli napforduló (dec.24.) Az örökzöld fenyõfélék közül a közönséges jegenyefenyõ (Abies alba), es a közönséges luc (Picea abies), valamint déli meg keleti megfelelõik illenek ide. A tölggyel együtt (l.gr. drusz “tölgy, fenyõ”) a régiek legszentebb fája: a gall “tölgyemberek”, a druidák fényistennõjet Druantiának hívták. A tölgy a nyári, a fenyõ a téli idõszak közepén álló világfa földi mása. A karácsonyfaállítás szokása is jelzi, hogy a fenyõ a fordulat, az átmenet, az újjászületés és az erõsödõ napfény jelképe volt. Graves leír egy gyermekszüléshez kapcsolódó régi skót szokást, melynek során a gyermekágyban fekvõ anyát és az újszülöttet egy égõ fenyõággal háromszor körbejárva “beszentelik”. A téli napforduló a napisten születésnapja - ettõl kezdve növekszik a fény, hosszabbodnak a nappalok. Ezért a fenyõ a fény, a tûz fája is. A görögség számára a nõies fenyõ Artemisz, a medve- és vadászistennõ egyik fája volt. Artemisz-Diana egyfelõl a téli napfordulóval véget érõ Nyilas hónap (nov.23-dec.21/22) védnöke, másfelõl azonban holdistennõ is volt. Az olykor ezüstös tûlevelû, fehéres törzsû fenyõ - ugyanis a megszilárdult gyanta kifehéredik - ebbéli szerepköréhez is illik. A jegenyefenyõ latin neve: Abies alba nõnemû, “fehér fenyõt” jelent. Hogy a fenyõ a tûznek is (a Nap tüzének) szimbóluma lett, annak több oka van. Mindenekelõtt az, hogy egyes fajok gyantás fája könnyen kap lángra es sokáig ég (vö. ang. fir “fenyõ”, fire “tûz”). Sötét korokban a gyantás fenyõág a legközönségesebb világítóeszköz volt, viszont a fáklya a sötétben világító Hold jelképe is. A fenyõ a fiúisten jelképe is volt. A früg Attisz egy fenyõfa tövében hal meg vetélytársától vagy õrületében, amit szerelmese Kübelé féltékenységében bocsátott rá. Ezt követõen a gyászoló istennõ halott szerelmesét fenyõfává változtatja. Attisz évkezdõ tavaszi ünnepének elsõ napján : a “Ver napján” (márc.22-én) egy, a halott istent jelképezõ fenyõfatuskót vittek a szentélyébe, gyapjúszalagokba csavartan, mint egy múmiát, a tavasz elsõ virágaival borítottan. Rómában Arbor Intrat : A ”Fa belép” volt az ünnep neve. Ezt a tuskót aztán az év végén elégették. Az Attisz-kultusz emléke a közelmúltig fennmaradt a téli karácsonyfaállítás és tuskóégetés meg hasonlók formájában.