U mint ura, azaz erikafa
A fás hanga, más néven erikafa (Erica arborea) a mediterrán hegyvidék hangaféléje. Magyar nevei : hanga, csarab ismeretlen eredetûek. Júniusban hozza füzérszerû bugában nyíló, apró fehér és rózsaszín virágait.
Egyiptomban és Föniciában Ízisz és Ozirisz személyéhez kapcsolódott. Mítoszuk szerint a nyári szárazságot megszemélyesítõ Szeth elpusztítja fivérét, Oziriszt, a növényzet istenét. Koporsóstul a Nílusba löki, a tetem a folyón, majd a tengeren át a fõníciai Bübloszba jut. ott ahol partot ér, egy erikafa nõ ki a földbõl és magába zárja. Így talál rá gyászoló nõvér-felesége, Ízisz.
Graves szerint, aki a gall Uroica istennõ nevet a kelta ura és a gör. ereiké szavak összetételébõl származtatja - mindkettõ “erikát” jelent - , a fát, mint nyári mézelõ növényt Aphrodité Erükina (lat. Venus Erycina) méhistennõnek szentelték, akinek a sziciliai Erüx hegyén állott a temploma. A rege szerint Aphrodité itt foganta Erüx nevû fiát a méhész Butésztõl. Aphrodité másik fiának, Erósznak is méh volt az attribútuma; a szerelemistenke nyilát a méhfullánkhoz hasonlították a költõk.
Attisz szerelmesét Kübelét is oroszlánháton, feje körül méhekkel ábrázolták. A “méhes úrnõnek” azért lett oroszlán a “háziállata”, mert a nyári napforduló - a júniusvég - a kirajzás és peterakás csúcsideje a méheknél, és mert a méhkultusz virágkora a méhek háziasításának idejére esett (I.e. 6-4 évezred), amikor a nyári napforduló idején a Nap ténylegesen az Oroszlán csillagképben járt.
Közép-Európában az erikafa szerepét a hárs (Tilia) töltötte be. A hársnak is a méz a legértékesebb ajándéka. Kora nyáron, a napforduló körüli idõben a hárs a legfontosabb méhlegelõ.
A hárs más tekintetben is igen hasznos fa volt. A hársfaháncs hasznosításáról árulkodik pl. a magyar “hárs” szó keletkezéstörténete. Õsi, finnugor származású szavunk ui. eredetileg a fák hasznos belsõ kérgét: “háncsát”, hártyáját”, “hasítékát” jelentette.
Különösen nagy tiszteletnek örvendett a hársfa a régi germánok körében. A Niebelung-ének egyik világfája kétségtelenül a hárs (ném. Linde) volt. Az eposz hõse, Siegfried elsõ sárkányát (Lindwurm, Linddrache “hársfaféreg, hársfasárkány”) úgy öli meg, hogy a sárkánybarlang elé máglyát rak, és a szörny a füstben megfullad. Siegfried a hõségtõl megolvadt sárkányzsírral bekeni magát, amitõl sebezhetetlen lesz, kivéve a lapockáján, ahova egy hársfalevél tapad rá - a hárs szív alakú levele a hátán a szívnek megfelelõ oldalon. Mindez arra utal, hogy a sárkány egy hárs-világfa tövét lakta, arról törhette Siegfried a tûzrevalót.