Fanaptár: december 23.

I mint idho, azaz tiszafa : téli napforduló (dec.23.)

A tiszafa (Taxus baccata) a fenyõhöz hasonló tûlevelû örökzöld Európában. Kemény és rugalmas fájából régen fõleg fegyvert, íjat készítettek. Levelének es magjának mérges volta szabja meg helyét a hiedelmek világában. Ma is kedvelt temetõi díszfa, de már az antikvitásban a halál fája volt, ezért az ír fanaptár az év utolsó napjának jeléül a fenyõvel, az újjászületés fájával párban az év fordulójára ültette. A tiszafa téli helyét a naptárban az is indokolja, hogy igazán ekkor fejti ki mérge a hatását; lombja télen négyszer annyi mérget (taxint) tartalmaz, mint nyáron. Hellászban és Itáliában Hekaté halálistennõnek szentelték, amint azt magával Hekatéval mondatja Shakespeare: “...slips of yew Sliver’d in the Moon’s eclipse.” (Macbeth, III.felv. 5.sz.) Hekatéhoz annál is inkább illik a tiszafa (ang. yew), mert a fenyõ, a növekvõ Hold és a születés Dianájának õa vén boszorka mása, a fogyó Hold (the Moon’s eclipse) megszemélyesítõje. Egy ír balladában a halott szerelmesek testét tiszafanyársakkal szögezik a koporsóikhoz, hogy távol tartsák õket egymástól, de a nyársak kihajtanak és fává nõve összeölelkeznek a sírok felett. Bretagne-ban úgy tartják, hogy a temetõi tiszafák gyökere a hullákból szívja ki a mérget. Mérgezõ volta a régiek hite szerint megnövelte a fájából készült íjak erejét (gr. toxikon “nyílméreg”, toxon “íj”). Mindazonáltal nem csak borús képzetek fûzõdtek hozzá. Sírok díszeként nemcsak a halálra emlékeztetett; örökzöld és igen hosszú életû lévén az “örök életet” is jelképezte. Angol temetõkbe pedig azért ültették, hogy azokat a boszorkányok okozta viharoktól megvédjék.


© CopyLEFT ANdi, 1998. — Licensed under GPL