A szokottnál kissé rövidebb bevezetô után -sebaj, annál hosszabb lesz a vége- most ismét az írek egyik újabb igen nagyon tanulságos meséje következik, melynek eszmei mondanivalója annyira kifinomultan rejtezik benne, hogy ezidáig furcsa és sajnálatos módon még egyetlen halandónak sem sikerült reábukkannia. Meg kell mondanom, már alig vártam, hogy leírhassam, mivel ez az egyik kedvenc mesém... Legszívesebben már két hete elküldtem volna, de a mesetúladagolás néha halálos lehet -igaz, az elvonás is- így nem merek heti kettônél többet küldeni. Most küldöm hát az e hétre esedékes elsôt. Íme: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két kis hangya, akiket az Örök Ifjúúság szigetének, Tier Na Noiqnak királya egyszer eltaposott. Itt véget is ér a két kis hangya története, és nézzük inkább, hogy miért is taposta el -a különben nagyon állatszeretô- király piciny, de rövid életû hôseinket! Nem tett volna ô ilyet jószántából sose, hisz bölcs és igazságos -már amennyire ez királyoknál lehetséges- király volt. Azonban a királyok élete sem könnyû, TNN királyáé pláne nem. A mi király bácsink ezen a napon nagyon sietett, mondhatni rohant felfelé egy szép nagy hegyre, mely dolgot jószántából nem cselekedte volna sose, fôként nem ilyen rohadt hôségben, ámde jó oka volt hogy ezt tegye. Tudnivaló ugyanis, hogy TNN királyát nem választják, sôt, a cím nem is öröklôdik, hanem egy különleges próba alapján jelölik ki. Minden h&eac ute;t évben futóversenyt rendeznek, melynek célja egy nagy hegy tetején álló kôtrónus. Aki elôször beleül a trónusba, az lesz hét évig TNN királya. Egyszerûnek hangzik ugye? Csakhogy mindenkinek egyszerre, egyazon helyrôl kell indulnia, és -ez benne a furfang- szegény király sem indulhat félútról, vagy -uram bocsá'- a hegytetôrôl. Sajna... Ne sajnáljuk azért a jó királyt, ô nem a mesékbôl megszokott hosszú szakállú öreg volt, hanem amolyan Arthúros kemény legény. Meg hát lévén TNN állampolgára, nem is öregedett meg. Így stabilan tartani tudta pozÍcióját és koronáját hosszú-hosszú királysági -az elnökségi nyomán- ciklusokig. Egy napon azonban -épp miután megnyerte az esedékes hétévenkénti futóversenyt, méghozzá meglehetôs fölénnyel, és eltaposta szegény hangyákat- valami furcsa érzése támadt. Nem a tegnapi ing bûze, vagy a másnaposság jól ismert zsongása volt ez, hanem valami különös gyengeség fogta el a tagjait. Addig oly fiatalos királyunk úgy érezte, hogy öregszik... Hûha!!! Ez biza furcsa eset TNN-ben, menten hívatta is házidruidáját, aki miután figyelmeztette, hogy most mar ideje befizetni a TB-járulékot, meg is vizsgálta. Sokáig csóválta a fejét a jó druida, mivelhogy kissé reumás volt a nyaka, és meg kellett néha mozgatni. Végül azonban elôrukkolt a diagnózissal: -Jó királyom, nem öregszel, sem egyéb testi bajod nincsen, csupán a félelem az, mi elgyengít téged. Félsz attól, hogy végül legyôz valaki a versenyen... -Tudnom kell, hogy legyôznek-e, igazad van, így kész rettegés az életem. Hiába vagyok a legjobb futó TNN-ben, állandóan attól remegek, hogy valaki még gyorsabb jön. Te látod a jövôt... Khm-khm... Itt ez a csekély ajándék az épülô kórháznak -nyújtott át egy alig kétkilós arannyal tömött zacskót a király- talán tudnál segíteni. -Valóban látom a jövôt királyom, és megjósolom, hogy nem gyôz téged senki le addig, míg egyetlen leányod férjhez nem megy. -Hmmm... A király nem maradt rest, tett róla, hogy lánya -aki egyébként teljesen magától értetôdôen világszép leányzó volt, ja meg persze okos is, de hát ez teljesen mellékes- a büdös életben ne mehessen férjhez. Megölni azért nem akarta, ezt mégsem tudta volna megmagyarázni a már kissé szenilis nagyinak, börtönbe vetni sem lett volna biztonságos, hátha még a börtönôr vet szemet rá... Csúfítsuk hát el, hogy senki emberfiának ne kelljen többé!- kiáltott fel a király, és rögvest megint hívatta druidáját. (Aki mellesleg -mivel törvénytisztelô fickó volt- épp elküldte a zacskó arany 9 tizedét az adóhivatalnak.) -Tegyél mán' valamit ezzel a leánnyal, ne legyen ilyen szép többé. -Jó. -mondta a druida, azzal visszavonult megkeverni az ilyenkor szokásos löttyöket. Fantáziadús alak volt, így a keverék, amelyet a lány ételébe öntött disznófejjé változtatta a leány amúgy dekoratív pofikáját. Szegényke... Mondanom sem kell, a király attól kezdve nyugodtan aludt, a druida számolta a maradék pénzt, csak a leány volt érthetô okokból szomorú. Pokollá vált az élete, mindenki elkerülte, hisz hiába maradt ugyanaz a kedves, okos lány, azért egy disznófejû barátnô mégis annyira... CIKI, nem? Csak búslakodott, hervadt szegényke, nem tudta mit tegyen. Végül ô is felkereste a specialistát, azaz a druidához fordult. A druida, aki nem volt gonosz ember, megbánta már, hogy ilyen csúfságot tett vele. Szerencsére óvatos fickó lévén hagyott egy kiskaput, amin keresztül az átok megtörhetô. Ezt a módszert még rendszergazda korában tanulta, amikor be kellett törni a saját rendszerébe. Egyébként meg kell jegyeznünk, hogy a legtöbb druida azelôtt rendszergazda volt, csak beleôrültek, és kénytelenek voltak pályát változtani. Szóval az átok akkor törik meg, mondta a druida, ha feleségül vesz téged az emberek legôsibb és legnemesebb törzsfônökének, xyz-nek egyik fia. Hát ez nem fog könnyen menni, gondolta a lány, de még mindíg jobb, mint ez a nyavalyas disznófej. Elindult hát a leány, csónakot szerzett, és elevezgetett a szép Írországig, ahol tudvalevôleg a legklasszabb fickók élnek a föld kerekén. (Na ja...) A törzsfô éppen nagy lakomát, vadászatot, ünnepséget tartott, mindenki mulatott, úgyhogy a zaj elhallatszott a sziget partjáig, nem volt tehát nehéz megtalálni az epicentrumot. (Egyébként az Epicent nevu rumfajtát csak késôbb kezdték gyártani. Ekkor még csak itták... :)) A lány, szegény csak a bozótból leshette ôket, amikor egyszercsak megpillantott egy sugárzóan szép bivalyerôs legényt, akinek mélyen leboruló szemöldöke alatt még némi értelem is csillogott a szemében. Rögvest beleszeretett a leány. Ahogy hallgatózott, megtudta, hogy Oitin az, aki -mit tesz isten- épp a törzsfô legidôsebb, legderekabb fia volt. "Most megvagy..." -gondolta a leány, és kissé szokatlan alakú fejecskéjében máris körvonalazódtak egy ízig-vérig asszonyi cselszövés gondolatai. A másnapi vadászaton, -ahol amint azt tudjuk, a vadászok csak lônek szanaszéjjel, aztán a szolgáik meg csak összeszedik a vadat- igen jól megszaladt Oitinnak. Csak tört elôre az erdôben, hû kutyái (Mellesleg spéci értelmes állatok.) körülötte szaladgáltak. Szépen lassan lehagyta a többieket, és azt vette észre, hogy már csak maga vágtat az erdôben, a kutyái pedig elôtte hajszolnak valami vadat. Mögötte elejtett állatok hegyei hevertek. Persze az ismeretlen vad a sebes lábú tündérleány volt, aki símán lehagyhatta volna üldözôit, de hát akkor lôttek volna a tervnek. Egyszercsak megszünt az ugatas Oitin elôtt, és ô, kiérve egy kis tisztásra, meglátta, hogy egy alak ül a fûben, körülötte pedig a vadászkutyák ugrándoznak játékosan. Köszöntötte szépen -akkor még nem látta a fejét- majd közelebb lépett. Egy kissé meghökkent a lány arca láttán, de hát akkoriban még furcsább dolgok is naponta történtek, úgyhogy nem kérdezett tôle semmit, de azért tartotta a távolságot. :) Körülnézve észrevette, hogy annyi állatot elejtett a vadászat hevében, hogy nem bírja ôket hazavinni. A lány ajánlkozott, hogy ô majd segít. Hah, hogyne, hogy egy lány segítsem nekem, fortyogott Oitin, de aztán mégis ráállt a dologra. -Úgyis megunja majd a cepekedést. -gondolta. A lány azonban tündérleány volt, ilyetén minôségében teherbíró fajta, szívos kis nô. Felkapta a zsákmány nagyobbik részét, enyhe medvéket, apró farkasokat hajigált a hátára mint tollpihéket. -Ez már döfi, ronda, de erôs. -gondolta Oitin barátunk. Vitték hát kifelé az erdôböl a zsákmányt, közben beszélgettek, és Oitin ismét meggyôzôdhetett arról, hogy a lány arcán kívül semmi kivetnivaló nincs benne. Bármennyire is erôsek voltak azonban, azért a sok tehertôl elfáradtak, és leültek egy patakparton. Itt Oitint megfogta az átizzadt ingû leány látványa -hisz nyaktol lefelé maradt ugynaz a jól eleresztett, szépséges tündelány, aki addig volt- és kifakadt: -Hát de ez nem tisztességes, hogy ilyen kedves vagy, meg eszed is van, oszt' olyan iszonyú ocsmány a fejed mint egy disznóé! No, elmesélte erre a lány a történetét, persze nem tehetett említést az okokról, nem lévén ott a király és a druida megbeszélésén. -Ha elveszel feleségül, ismét gyönyörû lesz az arcom... -súgta Oitin fülébe a lány. Oitin csak töprengett... gondolkodott, tépelôdött erôsen. Gondoljunk csak bele, nem akármilyen kockázatot kellett vállalnia. És ha át akarja verni a nô? A házasság komoly dolog... Na jó! -mondta, elveszlek feleségül, de aztán ajánlom, hogy igaza legyen, amit ígétél! !! Hazavitte a menyasszonyát, megtartották az esküvôt, -bár a rokonság igen furcsán nézett az arára- amelyen Oitin nagyon izgult, várta a szertartás végét. Hát, amint kimondták az igent, megtörtént a hercehurca, a lány feje lehullott, és helyette ott volt a régi csodálatos arca, amely mindenkit elbûvölt. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el Oitin ajkát, majd rögvest be is tapasztotta a lány csókra termett szájával. A mézeshetek leteltével a lany megcsillantotta Oitin elôtt egy kis kiruccanás lehetôségét, mi lenne, ha hazaköltöznének TNN-be? Oitin bele is egyezett, visszahajóztak tehát TNN-re mindketten. Nagyon megörült mindenki a jöttüknek, a régen látott és halottnak hitt lány ismét szép lett és visszatért, ráadásul micsoda belevaló fickót szerzett magának! Mindenki örült az ifjú pár boldoságának, még a király is elfeledte a jóslatot nagy örömében, mert azért ô is szerette a lányát, ha egyszer kissé el is szaladt vele a ló. Eltelt pár év, eljött a próba ideje ismét. Mint járóképes TNN-i polgárnak, Oitinnek is rajthoz kellett állnia. Elindult a futam, mindenki rohan inaszakadtából, a király már testhosszal vezet, lehagyja a többieket, felér a hegyre, ahol ott találja... Oitint, aki a trónusban lógázza a lábát, és a körmeit piszkálgatja. Hmmm... Gyors fiú ez az Oitin, nem vitás... A király most már hiába emlékezik a jóslatra, kénytelen átadni a koronát Oitinnak. Azért ô is örül, hogy végre megszabadul a királyságtól, egy kis szabadidô már igazán ráfért. :) Ez egy nagy happy end lenne, Oitinbôl király, a lányból királyné lesz. Ámde! A jó öreg Oitinnak, mint elôtte annyi másnak, honvágya támad, szeretne látni apját, testvéreit. A lány azonban nem engedi... Oitin kemény gyerek, nem tûri a nôuralmat... Végül a lány enged. Azonban csak akkor engedi el Oitint, ha az betart néhány feltételt. Elôvezet egy szép fehér, frissen dukkózott lovat, gyönyörû felnikkel. -Kedves férjem, ígérd meg, hogy nem lépsz le ennek a lónak a kengyelébôl, mert amint a lábad a földet érinti, többé nem térhetsz vissza TNN-re. Oitin egy kissé furcsálja a dolgot, -a fene se érti ezeket a fehérnépeket- de azért megígéri, hogy így fog cselekedni. Elindul, oda is ér Írorszag földjére. Amint ígéri, lóháton keresi családja várát, de már nem találja a régi helyeket, sem egy szem ismerôst. Persze ismét az idô telt gyorsabban, mint TNN-ben, itt 200 év röppent el az ô királysága alatt. Nem adja fel azonban, elmegy az ösi kastély helyére, ahol egy szikla alatt hatalmas kürt hever. Ha valakinek beszélnivalója van a törzs tagjaival, akkor csak meg kell fújnia ezt a kürtöt, és rögvest odasereglenek azok, akik hallják a szavát. Csakhogy nem éri el a nyeregbôl a követ Oitin. Odaint hát egy szegény parasztot, aki épp a földet túrja a közelben. (Nem táncol, szóval nem magyar paraszt. :)) Az emberiség azonban elsatnyult az utóbbi idôkben, és szegény krampó bárhogy igyekszik, nem bírja felemelni a sziklát. Oitin végülis oldalra hajol a nyeregben, és félkézzel megemelinti a követ. -No, add fel a küröt, jóember. -mondja, mivelhogy pertuban van a néppel a jó Oitin. A szerencsétlen azonban ezt sem bírja el. Hajaj! Oitin megint oldalra hajol, felemeli a kürtöt. Elkezdi fújni, fújni, és annyira találkozni akar a régi cimborákkal, akkora átéléssel fújja a hatalmas kürtöt, hogy a lába egy pillanatra hozzáér az áldott anyaföldhöz. Hoppá! A ló szertefoszlik, Oitin pedig aggastyánként tekint fel a szokás szerint felhôkkel borított ír égboltra. Hát ezt elszúrtam... -véli Oitin, és igazat kell adnunk neki. Szegény bánatában remetének áll, és ilyetén minôségében híresül el. Érdekesség, hogy Bran meséjét, meg a magáét is személyesen Oitintól tudjuk, ugyabis Szent Patrick barátunk felkereste az agg Oitint egyszer, és feljegyezte az általa regélt mondákat. Így tudjuk, hogy miket meséltek jóapáink. (Mármint ha mi is írek volnánk, akkor lennének a jóapáink... No mindegy. ) Itt a vége, fuss el véle.
Kopirájt-engedély a szerzõtõl személyesen