Keresztes Szent János

A KÁRMEL HEGYÉRE VEZETÕ ÚT
(A LÉLEK SÖTÉT ÉJSZAKÁJA)

Kommentár

MÁSODIK KÖNYV

A SÖTÉT ÉJSZAKÁRÓL. A MÁSODIK, LEGBENSÕBB
MEGTISZTULÁSRÓL, MELY A LÉLEK MÁSODIK,
SZENVEDÕ ÉJSZAKÁJÁNAK BEMUTATÁSA

A lélek, melyet Isten elõbbre akar vinni az érzéki éjszaka és elsõ tisztulás szárazságából és kínlódásából Õ Szent Fölsége által kiemelve, nem helyeztetik azonnal a szeretõ egyesülés állapotába, hanem hosszú ideig, évekig vár, hogy ily módon a kezdõk sorából kikerülve gyakorolja magát a haladók útján. Ezen az úton aztán, akárcsak a szûk börtönbõl szabadultak, Isten tágas dolgai közt nagyobb lelki örömmel, több belsõ megelégedettséggel halad, mint azt kezdõként, még mielõtt ebbe az éjszakába belépett volna, valaha is tette. Képzeletét, tehetségét nem béklyózza fontolgatás, a szellem szorongása. Szelleme nagy könnyûséggel talál rá a nyugalmas, szeretõ szemlélõdésre, a szellemi ízre, anélkül hogy az elmélkedés kifárasztaná. Való igaz azonban, hogy teljesen nem tisztult még meg, hátra van ugyanis a fontosabb, a szellemi rész tisztulása. Szükségletei, szárazságai, homályai, szorongásai néha az eddigieknél is jóval erõsebben meggyötrik. A késõbb bekövetkezõ szellemi éjszaka hírhozói ezek, ha nem tartanak is oly sokáig, mint tart a reá váró éjszaka. Dávid szava az õ példájukon így igazolódik, "kristályát, azaz a szemlélõdést falatonként küldi". (Zsolt 147,17) Igaz azonban, hogy a sötét szemlélõdés fatatai sosem hatják át annyira a lelket, mint ahogyan a szemlélõdés rettenetes éjszakája, melyet azért bocsát majd reá az Isten, hogy a Vele való egyesülésre elvezesse.

Mivel az érzéki rész azonban gyönge és képtelen arra, hogy az erõs szellemi dolgokat felfogja, a haladók, az érzéki részre áradó közlések miatt gyakran elgyöngülnek, megbetegednek, gyomorpanaszaik támadnak, és ez a szellemi rész gyöngeségével jár. A Bölcs szavai szerint "Mivel a test, mely romlandó, elnehezíti a lelket. " (Bölcs 9,15) Ebbõl következik ezután, hogy az isteni közlések, melyekre az Istennel való egyesüléskor szükségünk van, a közlésben résztvevõ érzéki rész gyöngesége és romlottsága miatt, nem hatnak olyan erõsen és eredményesen, sem szellemi módon, ahogyan hatniuk kellene. Ebbõl származnak az elragadtatások, a lehangoltságok, a csontig hatoló fájdalom. Hogy megvilágosítsuk, hogy a haladóknak mekkora szükségük van e tisztulásra, ha a szellemi éjszakába be akarnak lépni, felsorolok néhány hibát és rájuk leselkedõ veszélyt.

A HALADÓKRA JELLEMZÕ EGYNÉMELY
TÖKÉLETLENSÉGEK

Kétfajta tökéletlenségrõl beszélhetünk e haladók esetében: az egyik az állandó, a másik az alkalmi hibák esete. Állandók a tökéletlenség azon vonzalmakban és szokásokban föllelhetõ formái, melyek a lélekben mintegy gyökeret vertek, melyekig az érzékek tisztulása el nem hatott. Az érzékek tisztulása ugyanis kapu, a szemlélõdés kezdete a lélek számára; az érzékit a szellemibe mintegy átvezeti, hogy az Úrral egyesítse. A régi ember foltjai a szellemiben megõrzõdnek, jóllehet nem látja, nem is tudja észrevenni azokat; és ha az éjszaka tisztító szappana és erõs lúgja mindezt a szellembõl ki nem mossa, sosem ér el a lélek az Istennel való egyesülés tisztaságára.

BEVEZETÉS AZ ELKÖVETKEZÕKHÖZ

Ebben az állapotban a haladók szüntelen édes közlésekben részesülnek. Az érzéki részt a szellemibõl rá áradó élvezet elbûvöli és lebilincseli; a szellemi táplálékból részesül, egy tányérból eszik az érzéki és szellemi, ki-ki a maga módján, de szövetségre és egyetértésre lépve, készen arra, hogy elviselje a reá váró zord és kemény tisztulást. Ugyanis a lélek szellemi és érzéki részének egyaránt tökéletesen meg kell tisztulnia, és egyik a másika nélkül nem tisztulhat meg.

Ezeknek a haladóknak az Istennel való érintkezése, a Vele való együttmûködése még alacsony és ösztönös, mivel szellemük aranya még tisztátalan és fénytelen. Istenrõl, mint ahogyan Szent Pál mondja, úgy gondolkodnak, úgy beszélnek, mint a gyermek, mert nem jutottak el a tökéletességnek arra a fokára, amely a lélek Istennel történõ egyesülése. Ebben az egyesülésben már felnõttekként, felnõtt dolgokra képesek lelkükben, cselekedeteik és képességeik már inkább isteniek, mintsem emberiek, ahogyan ezt a késõbbiekben el is mondjuk. Isten azt akarja ugyanis, hogy levessék a régi embert, és újba öltözzenek. Lemezteleníti képességeiket, vonzalmaikat és érzékeiket, a szellemit és testit egyaránt, a belsõt és a külsõdlegeset, sötétséget bocsát az ételemre, szárazságot az akaratra, ürességet az emlékezetre, a legnagyobb szomorúságot a lélek vonzalmaira, keserûséget, szorongást; a szellemi javakból származó élvezetes érzést tõlünk megvonja. Ez a megfosztottság-érzés az egyik feltétele annak, hogy a szellem szellemi alakban beléhatoljon a szellembe; ami a szerelmi egyesülés. Mindezt az Úr a lélekben a tiszta és sötét szemlélõdés révén valósítja meg, ahogyan a lélek ezt az elsõ versszakban ki is fejti. Jóllehet ezt mi az elsõ érzéki éjszakáról mondtuk el, fõként a második szellemi éjszakára áll, mert fõ szerepet a lélek megtisztulásában ez játszik.

Az elsõ versszakot a szemlélõdõ megtisztulás, azaz a lélek meztelensége és szegénysége szempontjából a következõképpen magyarázhatjuk. A lélek ezt akarja mondani: szegénységben, védtelenségben, képességeim támasza nélkül volt lelkem; értelmem sötétben, akaratom szorongattatásban, emlékezetemre bánat és szûkösség borult, a tiszta hit sötétségében maradtam, mely sötét éjjel a természetes képességek számára, csak akaratom sajgott a fájdalomtól, szomorúságtól az Isten iránti szerelmes vágyakozásban, önmagamból, tehát értelmem alacsony mivoltából, a langyos szeretetbõl kiléptem; az Istenbõl való részesülés szegényes és elégtelen módját hátrahagytam, és ebben nem gátolt meg sem az érzékiség, sem az ördög. Ezt így kell érteni: az emberi vélekedés és cselekvés körébõl az istenibe jutottam. Értelmem kifordult magából, emberibõl és ösztönösbõl istenivé vált, mert a megtisztulás révén Istennel egyesült, mely ezután már nem a régi értelemben és megvilágításban ért, hanem az isteni Bölcsesség által, amellyel eggyé vált. Akaratom is kifordult önmagából, az isteni szerelemmel egyesülve istenivé vált, nem alacsony ösztöneit követve, hanem a Szentlélek erejével és tisztaságával szeret. Így istenült az emberi akarat. Hasonlóképpen az emlékezet is alkalmassá vált az Isten dicsõségét hirdetõ örök gondolat befogadására. És végül a lélek minden ereje és érzése megújul az éjszaka, azaz a régi ember megtisztulása révén, isteni természetûvé és gyönyörûséggé válik.

AZ ELSÕ SORT IDÉZZÜK,
KIFEJTJÜK, HOGY A LÉLEK SZÁMÁRA NEM PUSZTÁN
ÉJSZAKA, HANEM SZENVEDÉS
ÉS KÍN IS EZ A SZEMLÉLÕDÉS

Sötét éjszakát bocsát Isten a lélekre, mellyel szokásos tudatlanságától és tökéletlenségeitõl megtisztítja. A szemlélõdõ ember ezt beléöntött szemlélõdésnek, azaz MISZTIKUS TEOLÓGIÁNAK nevezi. Isten titokzatos módon tanítja és oktatja a lelket a tökéletes szeretetre. A lélek semmit sem tesz, semmit sem ért. Ez a beléöntött szemlélõdés, ami az isteni szeretet tudománya, két fõ dolgot visz végbe a lélekben: megtisztítja és bevilágítja, hogy elõkészítse az Istennel való egyesülésre.

Van azonban valami, ami kétségeket ébreszt bennünk. Az isteni világosságot, mely bevilágítja és tudatlanságától megtisztítja a lelket, hogyan nevezheti vaksötét éjszakának? Két okból is éjszaka ez és vaksötét, fájdalom és kín. Elõször is, az isteni Bölcsesség magas és beláthatatlan a lélek számára, azaz reá nézve sötétség; másodszor is, a lélek alacsony mivolta és tisztátalansága miatt, kínnal és szomorúsággal, azaz sötétséggel teli az éjszaka. Elsõ állításunk igazolására idézzük Arisztotelész tanítását, mely szerint minél világosabbak és érthetõbbek önmagukban az isteni dolgok, a lélek számára annál sötétebbek és rejtélyesebbek általában. Vagy vegyük az éjjeli baglyot, mely annál vaksibb, szembogara annál nagyobb sötétet lát, minél nagyobb fény éri. Minél erõsebben nézünk a Napba, annál inkább elvakulunk; a túlzott fény látásunkat kioltja.

Amikor a szemlélõdés isteni fénye a még nem megvilágosodott lélekre rásugárzik, nemcsak túlzott fényével homályosítja el, eredeti fényétõl is megfosztja, sötétbe borítja. Szent Dénes és más misztikus szerzõk a beléöntött szemlélõdést a sötétség sugarának nevezik — mármint a nem megvilágosodott és meg nem tisztult lélek számára. Ezért mondta Dávid is "Felhõ és homály van körülötte" (Zsolt 96,2), nem mintha ez valóban így lenne, csak a gyarló értelmünk így fogadja be túlzott fényét; elhomályosodik és megszégyenül elõtte; ahogyan ezt a késõbbiekben is megállapítja "a színe elõtti villogástól szakadoztak a felhõk", azaz az Isten és a közöttünk lévõ felhõk.

Óriási a lélekben a tisztátalansága feletti fájdalom, amikor az isteni fény éri, annyira piszkosnak és nyomorultnak érzi magát, mikor beléhatol a fény, hogy tisztátalanságát kiûzze; úgy érzi, ellene van Isten, és õ is szembeszegül Vele. Szomorúság és gyötrelem támad benne, mert úgy érzi elhajította magától az Úr. Ama sok szenvedés közepette, amit az Úr rábocsátott, maga Jób is ezt panaszolta a leginkább: "Miért tettél ki céltáblául magadnak? Miért legyek magamnak is terhére?"

A lélek szenvedésének második oka természetes erkölcsi és lelki gyöngesége. Az érzékelés és a lélek ilyenkor, akárha valami hatalmas, sötét teher nehezedne rá, gyötrõdik, pusztul, a halált szíves örömest fogadná. "Könyörüljetek rajtam, oh, ti barátaim" - mondja ugyancsak Jób - "mert az Isten keze érintett engem!" (19,21) Mennyire bámulatos, mennyire szomorú, hogy annyira gyönge és tisztátalan a lélek, hogy az Úr szelíd és lágy érintését súlyosnak érzi, bár nem sújt le, nem nehezedik rá, csak illeti, és azt is könyörületesen, hogy kegyeivel halmozza el, nem pedig büntetéssel.

MÁS GYÖTRELMEKRÕL,
MELYEKET A LÉLEK EBBEN AZ ÉJSZAKÁBAN ÁTÉL

A kínok és gyötrelmek harmadik nemét a lélek a két ellentétes elem: az isteni és emberi együttes elõfordulása miatt szenvedi el. Az isteni a megtisztító szemlélõdés, míg az emberi a lélek, azaz az alany. Az isteni elem célja, hogy megérlelje, istenivé tegye a lelket, kivetkõztesse szokásos vonzalmaiból, a régi ember jellegzetességeibõl, melyek vele nagyon is összenõttek, beleivódtak, közössé lettek; széttöri, megsemmisíti, mély, feneketlen sötétbe meríti a lelket, s az széttörik, szétesik, nyomorúsága láttán semmivé taposódik, kegyetlen szellemi halált hal. Akárcsak egy fenevad nyelte volna el, gyomrának homályában emésztõdne, akárha Jónást gyötörné a tengeri szörnyeteg gyomrában a szorongás. Akárha a sötét halál sírkamrájában kellene a szellemi feltámadásra várakoznia.

Hogy mekkora gyötrõdés és fájdalom ez, el nem mondható valójában, de Dávid szavai nagyjából így írják le: "Körülvettek engem a halál fájdalmai... a pokol fájdalmai megkörnyékeztek engem... szorultságomban segítségül híttam az Urat, és az én Istenemhez kiáltottam." (Zsolt 17,5,7) De a lélek leginkább azt fájlalja, hogy úgy tetszik neki, Isten félredobta, megunta, a homályba hajította. Dávid is ezt érezte, és így szólt róla: "Mint a sírokban alvó sebesültek, kikrõl többé meg nem emlékezel, és kik a te kezedbõl kiszakasztattak. Mély verembe tettek engem, sötétségbe és a halál árnyékába. Rám nehezült a te haragod, és rám hoztad minden hullámodat." (Zsolt 87,6) Mindezt ebben az állapotban így érzi az ember, sõt, bizonyos benne, hogy ezentúl így is marad.

Minden teremtménytõl és fõként barátai részérõl való elhagyatottságát és megvetettségét érzi a lélek, ezért szól a továbbiakban Dávid ekképpen: "Eltávolítottad tõlem ismerõseimet; útálatosságul tettek engem önmaguknak." (Zsolt 86,9) A tengeri szörnyeteg hasában való testi és szellemi értelemben átélt tapasztalatairól ekképpen számol be Jónás: "Mert mélységbe vetettél engem, tenger közepébe, és körülfogott engem a víz; örvényeid és habjaid mind átmentek rajtam. És én azt mondám: Elvettettem a Te szemeik elõl: vajha láthatnám még szentséged templomát. Körülvettek engem a vizek lelkemig, mély ár kerített be engem, hínár szövõdött fejemre. A hegyek alapjáig süllyedtem alá, bezáródtak a föld závárjai felettem örökre! Mindazonáltal kiemelted éltemet a múlásból, oh; Uram, Istenem. " (Zsolt 2, 4–7) Závárokon itt a lélek tökéletlenségeit kell értenünk, melyek megakadályozzák, hogy az élvezetes szemlélõdésben részesedjünk.

E sötétben való szemlélõdés másik elõnyébõl származik a lélek szenvedésének negyedik formája, mármint az, hogy Isten nagysága és fenséges mivolta a lélekben az ellenkezõ véglet, a teljes szegénység és nyomorúság érzetét kelti föl. Megtisztulásakor ez a legsajgóbb fájdalmak egyike, mivel Isten a lélek érzéki és szellemi részét, belsõ és külsõ tehetségeit tisztítja meg. A lélek mindezen részeiben üresen, kifosztva, védtelenül kell hogy várakozzon, szárazon, üresen, homályban. Az érzéki rész ugyanis szárazságban, a képességek benyomásaitól üresen, a szellemnek sûrû sötétjében tisztul. A szemlélõdés sötétjének a lélekre való bocsátásával éri el célját Isten. Nemcsak attól szenved, hogy minden természetes támaszától, érzékelésétõl megfosztatik (akárha valakit a levegõben fölfüggesztve tartanának és lélegzetet sem tudna venni), hanem attól is, hogy Isten a lelket megtisztítja, az egész életén át magába vett minden tisztátalan vonzalmát, szokását megsemmisíti, eltávolítja, elemészti (ahogy a tûz is elemészti a fém rozsdáját és salakját). A lélekben ugyanis erõs gyökeret ver mindez, és nemcsak elszegényíti, üressé teszi természeti és szellemi értelemben egyaránt, hanem meg is rongálja, meg is kínozza legbelül. Erre tanúságul hadd idézzem Ezékiel szavait: "Bõven rakd a fát, fõzd meg jól a húst, forrald a levet, és a csontok szétfõjenek." (24,10) E szavak világítják meg a léleknek az érzéki és szellemi üressége és szegénysége miatti szenvedését. A továbbiakban errõl így szól: "És állítsd üresen az õ szenére, hogy meghevüljön s megtüzesedjék ércze, és megolvadjon benne tisztátalansága, megemésztessék rozsdája." (Uo. 11) E szavak jól fejezik ki, mekkora szenvedésen megy át a lélek a szemlélõdés tisztítótüzében, ugyanis itt arról szól a próféta, hogy a lélekbe maródott vonzalmak rozsdájától csak akkor tisztulunk és szabadulunk meg, ha maga a lélek is megsemmisül, kárt szenved bizonyos értelemben, ugyanis annak e tökéletlenségek és szenvedélyek második természetévé váltak.

AZ AKARATOT GYÖTRÕ EGYÉB SZENVEDÉSEKRÕL
ÉS SZORONGATTATÁSOKRÓL

Az akaratot gyötrõ egyéb szenvedések és szorongattatások ebben az állapotban szintúgy mérhetetlenek, és olyan természetûek, hogy amikor az ész végigtekint rajtuk, és gyógyírt rájuk nem talál, átjárják még a lelket is. A letûnt jólét emlékezete csak tetézi a kínt, mert ezek a lelkek Istenben már elõzõleg sok gyönyörûséget találtak, sokféle módon szolgáltak Neki.

Most e javaktól és e javak visszanyerésének reményétõl megfosztva kínjuk csak fokozódik. Errõl beszél Jób (tapasztalatai alapján) a következõ szavakkal: "Csendességben valék, de szétszaggata engem; nyakszirten ragadott és szétzúzott engem, céltáblává tûzött ki magának. Körülvettek engem az õ íjászai; veséimet meghasítja és nem kímél; epémet a földre kiontja. Kést rés után tör rajtam, és rám rohan mint valami hõs. Zsák-ruhát varrék az én fekélyes bõrömre, és a porba fúrtam be az én szarvamat. Orcám a sírástól kivörösödött, szempilláimra a halál árnyéka szállt." (16,12-17)

Jeremiás keservesen panaszkodik kínjai miatt, és a lélek tisztulásakor, a lelki éjszakájában tapasztalt szenvedéseket nagyon érzékletesen festi le. Az iránt a lélek iránt, akit Isten félelmetes és rettenetes éjszakájában helyezett el, nagy együttérzést kell tanúsítanunk. Szerencsés ugyan, hiszen hasznára válnak kínjai; Jób szavai szerint ugyanis Isten "feltárja a sötétségbõl a mélységes titkokat, és a halálnak árnyékát is világosságra hozza" (12,22), és Dávid szavai szerint "a sötétség olyan mint a világosság". (Zsolt 139,12) Így bánkódik, tépelõdik, vajon kínjára talál-e gyógyírt, úgy érzi, ahogyan a próféta is mondja, kínjának nem szakad vége, s úgy tûnik, ismét csak Dávid szavai szerint, hogy: "betaszít engem a sötétségbe, a milyen a régen megholtaké. Elcsügged bennem a lelkem, fölháborodik bennem a szívem!" (143, 3-4) Mindez nagy fájdalmat és bánkódást ébreszt a lélekben, sõt a sötét éjszaka védtelenné és magányossá is teszi; sem vigaszt sem támaszt nem talál a hittételekben, papjának szavaiban. Annyira átitatja, elönti a szenvedés, mely által csak nyomorúságát látja, hogy úgy érzi, nem értik, mit tapasztal, mit érez, azért beszélnek így, hogy ahelyett vigasztalnák, növelik szenvedését; nem ilyen orvosság kell neki, tudja, és ebben igaza is van. Amíg az Úr lelkének tisztítását tetszése szerint be nem fejezi, semmi nem gyógyítja, semmi hasznára nincs. Olyan a lélek akár a tömlöcbe vetett fogoly, akinek kezét és lábát összekötözték, mozdulni sem tud, sem fentrõl sem lentrõl segítséget nem remélhet mindaddig, míg meg nem alázódik, meg nem lágyítja és tisztítja szellemét, oly fenköltté, egyszerûvé és szerénnyé nem válik, hogy Isten szellemével eggyé válhasson, a szeretetben történõ egyesülés Isten által neki szánt fokán.

Hogy valóságos egyesülés legyen ez, még erõs késztetés esetén is, néhány évig el kell tartania e folyamatnak.

A LELKET SÚJTÓ EGYÉB SZENVEDÉSEKRÕL

Ebben az állapotban a lelket különösen elkeseríti és megtéveszti, hogy ez a sötét éjszaka tehetségét és érzelmeit megbénítja, sem szeretetét sem elméjét nem tudja Istenhez felemelni, fohászkodni sem tud Hozzá, mert úgy tûnik föl elõtte, mintha Isten–Jeremiás szavaival szólva: "felhõt vont volna fölé, hogy imádsága ne tudjon rajta keresztül hatolni". Ez ugyanis nem az a pillanat, amikor beszélnie kellene Istennel, hanem, hogy "a porba tegye a száját" ahogyan Jeremiás mondja (Uo. 3,29), és reménykedjen, tisztulását türelemmel viselve.

Itt ugyanis nem pusztán az értelem tisztul meg fényétõl és az akarat vonzalmaitól, hanem az emlékezet is; amit elsajátított és megismert, mindettõl meg kell szabadulnia. Így teljesednek be a tisztulás során Dávid szavai: "Akkor én esztelennek tartanám magamat, ki mit se tud. " (Zsolt 72, 22) E nem tudás az emlékezet kihagyására, a felejtésre vonatkozik; a feledékenység és kihagyás a belsõ összeszedettség állapotából fakad, és a szemlélõdésbe való belemerülés következménye. Ahhoz ugyanis, hogy a lélek minden erejét és készségét az Istennel való szeretõ egyesülésre fordítsa, arra van szüksége, hogy mindenestül magába nyelje ez az isteni fény, és a szemlélõdés lelkisége a teremtmények vonzalmaiból és megértésébõl szándéka szerint elragadja. Szinte hihetetlennek tûnik, de a természetfölötti, isteni fény annál inkább elsötétíti a lelket, minél fényesebb és tisztább; ha kevésbé fényes, kevésbé érzi a sötétet. Arisztotelészt idézve, mint fentebb, azt mondhatjuk, hogy a természetfeletti dolgok annál sötétebbek a számunkra, minél világosabbak és maguktól érthetõbbek.

ÁMBÁR EZ AZ ÉJSZAKA ELSÖTÉTÍTI A LELKET,
CSAKIS AZÉRT TESZI, HOGY MEGVILÁGÍTSA
ÉS FÉNYBE VONJA

Ahogyan Izráel fiai is képtelennek bizonyultak arra, hogy a pusztában az angyalok kenyerében, a mannában élvezetüket találják, mivel Egyiptom húsos fazekaira és egyéb eledeleire emlékeztek, ezt az egyetlen ínyükre való dolgot nem felejtették, jóllehet a manna a Szentírás szerint minden ízek édességét magába foglalja, és ki-ki kedvenc ételének ízét találta meg benne. (Bölcs 16,11) A szabadság szellemének gyönyörûségére mi sem juthatunk el, akaratunk hiába törekedne rá, míg más esetleges, szokásos vonzalom, pillanat szülte érdeklõdés vagy egyéb elvárás táplál minket.

Az említett egyesülés, melyre a sötét éjszaka készíti fel és teszi alkalmassá a lelket az Istennel való érintkezés során, egyúttal bizonyos dicsõséget is belétölt és neki ajándékoz. A lélek természetes állapotában jóval kevesebb gyönyörûséget és kincset zár magába, mint ezen alkalommal, mivel szegényes és tisztátalan még akkor. Ésaiás próféta szavaival: "Szem nem látta, fúl nem hallotta, és soha ember szívébe föl nem hatott, amit Isten azoknak készített, akik õt szeretik. " (És 64, 4; Kor 2, 9)

Úgy tûnik föl, hogy a lélek e szenvedések közepette kilép önmagából ilyenkor, máskor meg mintegy elvarázsolódik, megmámorosodik attól, amit lát vagy hall, annyira másnak, múlékonynak, különösnek tetszik minden, jóllehet ugyanolyanok a dolgok, mint közönségesen. Ennek kiváltó oka abban keresendõ, hogy a lélek eltávolodik, elidegenedik a megszokott érzékeléstõl és értelmezéstõl, s tõlük megszabadulva az istenit fogadja magába, és az inkább a túlvilág, mint a földi lét sajátossága már.

EGY HASONLAT RÉVÉN MEGMAGYARÁZZA
A TISZTULÁST

Hogy világossá váljék, az amit az elébb kifejtettünk és amit kifejtendõk vagyunk, alkalmas volna e tisztító és szeretetteljes híradás, a lelket megtisztító és a tökéletes egyesülésre elõkészítõ isteni fény mûködését ahhoz hasonlítanunk, amit a tûz a fával elvégez, amikor is önmagához hasonítja azt. Az anyagi lényegû tûz, amikor megtámadja a fát, elõször is kiszárítja, a nedvességet kiûzi belõle, a benne rejlõ víz könnyeit kisajtolja, megfeketíti, megsötétíti, megcsúfítja, megbüdösíti. Száradása során egyre világosabb lesz a fa, a tûznek ellenálló rossz tulajdonságok fekete foltjai kivesznek belõle, majd megtüzesedik, kívülrõl átforrósodik, a tûzhöz hasonul és szépül. Akkor már nem szenved, nem cselekszik önállóan, bár súlya és mennyisége nem ér fel tûz könnyedségével, mégis annak sajátosságaival rendelkezik, úgy mûködik mint maga a tûz: száraz és szárít, forró és forrósít, fényes és fényesít, és sokkal könnyebbé válik, mint annak elõtte volt. A tûz tulajdonságai hozzák ki belõle ezeket a tulajdonságokat. A szemlélõdés szeretetének isteni tüzérõl ekképpen kell gondolkodnunk: mielõtt magába olvasztaná és magához hasonítaná a lelket, megtisztítja a vele nem egyezõ tulajdonságoktól. Napfényre hozza csúfságát, megfeketíti és elhomályosítja, ezért visszataszítóbbá válik, csúfabbá mint valaha is volt.

Ebbõl a hasonlatból elõször is meg kell értenünk, hogy ugyanaz a fény és szeretetteljes bölcsesség, amellyel a léleknek egyesülnie kell, amelyhez hasonulnia kell, az tisztítja meg és készíti fel az elsõ pillanattól; ugyanaz a tûz is, mely magához hasonítja, bekebelezi a fát, az a tûz készítette fel e folyamatra a fát a kezdet kezdetétõl.

Másodjára be kell látnunk, hogy a lélek kínjait nem a Bölcsesség váltja ki, hiszen arról a Szentírás a következõket mondja: "S vele egyetemben jött minden jó nekem" (Bölcs 7,11). Kínjainak oka a lélek gyöngesége és tökéletlensége; azaz a tisztulás nélkül az Isten fényét, édességét és gyönyörûségét magába fogadni képtelen lélek gyöngesége és tökéletlensége. Éppígy a fa sem képes lángra lobbanni azonnal, alkalmassá kell válnia a lángolásra, és ettõl szenved. Sirák fiának könyve ugyanezt állítja, amikor elmondja, mennyit szenvedett míg Vele egyesülve eljutott a gyönyörûségre: "Belsõ részem fölháborodott annak keresésében, ezért jó örökséget fogok bírni." (51,29)

Harmadszorra, képet kaphatunk arról, mennyit szenvednek a tisztítóhelyen levõk. Mert nem lenne rajtuk a tûznek hatalma, ha a tüzet tápláló tökéletlenségeknek bennük el nem kellene égnie. Ha ez az anyag elfogy, nincs ami égjen. Ha elfogynak a gyarlóságok, a lélek kínjának is vége szakad, és gyönyörködés lesz a része.

Negyedszerre arról értesülünk, hogy a szeretet e tüze által tisztulva és finomodva a lélek egyre nagyobb szeretetre gyullad, ahogy a megfelelõ elõkészítés után egyre inkább áttüzesedõ fa. Ha a láng már nem éri, akkor látni meg, hogy maga is merõ lángolássá vált már.

Ötödszörre levonhatjuk azt a következtetést az elõbb elhangzottakból, hogy a lélegzetvételnyi szünetek után a lélek egyre jobban, egyre átéltebben szenved. Mélyebb, bensõbb és szellemibb szenvedés ez, mint ahogyan mélyebb, titkosabb, szellemibb tökéletlenségeket emészt, bensejében gyökeredzõ rétegeket ér a tûz.

Hatodszorra is megérthetjük, miért gondolja úgy a lélek, hogy minden ami jó volt, számára elveszett, és miért telik meg bajokkal. Ebben az idõben csak a keserûség képes beléhatolni ugyanis, hasonlatosan a tûz emésztette levegõ vagy egyéb által meg nem érintett égõ hasábhoz.

Hetedszerre pedig megérthetjük, hogy a lélegzetvételnyi szünetekben miért tölti el hatalmas öröm a lelket, miért hiszi, hogy kínjai többé nem is térnek vissza, holott hamarjában újra elõveszik. Ha megfigyeli, márpedig jól meg kell figyelnie magát, megérzi a lélek, hogy köti még egy-egy gyökér, és gyönyörûsége miatta nem teljes.

A hasonlat magyarázatából, az elsõ versszak elsõ soráról: a vaksötét éjszakáról mondottakból, e szörnyû sötétség mibenlétérõl szólnunk legyen elég azonban ennyi. Lépjünk túl a lélek gyötrelmein, beszéljünk könnyeinek gyümölcseirõl, azok boldogságos tulajdonságairól, melyekrõl a második verssor énekel: szerelem vágyától lángokban égve.

AZ ELSÕ VERSSZAK MÁSODIK SORÁT
MAGYARÁZZUK, ELMONDVÁN, HOGY A LÉLEK
A SZÖRNYÛ GYÖTRELMEK GYÜMÖLCSEKÉNT
AZ ISTEN IRÁNTI HEVES SZERELEMRE GYULLADT

A szeretet elõbb említett tüzérõl beszél ebben a verssorban a lélek: akárcsak a valóságos tûz a fát, a szemlélõdés gyötrelmes éjszakája lángba borítja a lelket. Ez a lángolás, bár bizonyos értelemben hasonlatos az elõbb említetthez, mely a lélek érzéki részét éri, más részrõl azonban éppen annyira el is tér tõle, ahogyan a test is különbözik a lélektõl, a szellemi rész az érzékitõl. A szellem nagyon is érzi a szerelmes szenvedélyt, a szellemi fellángolás ugyanis a szerelem szenvedélyét fellobbantja. Az õt elöntõ szerelemmel szemben a lélek szenvedõlegesen viselkedik, maga nem tesz semmit, de érzi a benne megnövekedett szenvedélyt. Ez a szerelem az Istennel való egyesülés érzésével rokon, jellegzetességeibõl valamit már magába foglal, e sajátosságok Isten és nem a lélek cselekedetébõl származnak. A lélek aláveti magát, tenni csak annyit tesz, hogy beleegyezését adja hozzá. A szerelem a lélekben egyre alkalmasabb helyet és egyre nagyobb hajlandóságot talál; annál könnyebben egyesül vele és ejt sebet rajta, minél inkább zárja, elidegeníti és minél alkalmatlanabbá teszi vonzalmait, minél képtelenebbé teszi õt magát arra, hogy a földi dolgokban gyönyörûséget találjon.

Ezek után fölmérhetjük, mennyire és milyen erõsnek kell lennie a lélekben égõ szerelem lángjának, hiszen a lélek minden szellemi és érzéki erejét, tehetségét és vonzalmát arra összpontosítja Isten, hogy e szeretetben minden képessége és ereje teljes összhangban mûködjék. Így teljesítjük az elsõ parancsolatot, mely az egész és teljes emberre vonatkozik, ebbõl az érzelembõl semmit ki nem zár: "Szeressed azért a te Istenedet teljes szívedbõl, teljes lelkedbõl és teljes erõdbõl." (5 Móz 6,5)

ELMONDJA, HOGY EZ A RETTENETES ÉJSZAKA NEM
EGYÉB, MINT A TISZTÍTÓHELY,
AMELYBEN AZ ISTENI BÖLCSESSÉG UGYANAZZAL
A VILÁGOSSÁGGAL VILÁGÍTJA MEG A FÖLDI
EMBEREKET, MINT AMELLYEL AZ ÉGI ANGYALOKAT
TISZTÍTJA ÉS VILÁGOSÍTJA MEG

A lángolást és szeretõ epekedést a lélek nem szüntelen érzi. Kezdetben, a lelki tisztulás elején az isteni tûz minden erejével a lélek fáját szántja és készíti elõ, de melegíteni alig melegíti. Idõvel azonban melegséget érez a lélek, érzi a lángot, a szeretet hevét. Mivel az ész fokozatosan tisztul e sötétség által, néha megesik, hogy a titkos és szeretetteljes istentudomány az akaratot megsebezve a másik lelki tehetséget, az értelmet is megsebzi. Élvezetes és gyöngéd módon bocsát rá isteni fényt és hírt, rá válaszul az akarat csodálatosan fölbuzog, élõ lángra gyullad, és benne az isteni tûz (a lélek maga semmit nem tesz) eleven tûzzé válik. Errõl beszél az egyik zsoltárában Dávid: "Szivem fölhevült bennem és elmélkedésemben fölgyulladt a tûz. " (Zsolt 38, 4)

Az eddig elmondottakból következtethetünk arra, hogy a szellemi javak által, melyeket Isten szenvedõlegesen árasztott a lélekbe, az akarat nagyon is jól tud szeretni anélkül, hogy az értelem értene. Épp ahogyan az értelem is megteheti ezt anélkül, hogy az akarat szeretne.

A SZEMLÉLÕDÉS SÖTÉT ÉJSZAKÁJA ÁLTAL
A LÉLEKBEN KIVÁLTOTT EGYÉB ÉLVEZETES
HATÁSOKRÓL

Olykor, ahogyan említést tettünk róla, a sötétség közepette fény ömlik a lélekre, és a világosság a sötétségben fénylik (Ján 1,5). Ez a lángra lobbanás és szerelmes szomjúság, mivel már magától a Szentlélektõl származik, teljesen eltér attól, amirõl az érzéki rész éjszakájával kapcsolatosan beszéltünk. Mert ugyan a szellemi örömbõl részesül, ahogyan annak gyötrelmeibõl is részesült, ez a szerelmes szomjúság a lélek felsõ részében gyökeredzik, és abban a legégetõbb.

Midõn a láng a lélekben fellobog és a régebbi Isten iránti elragadtatással egyesül, olyan erõvel, olyan élénken, olyan vággyal fordul Istenhez és ad hírt szerelmérõl, hogy merészségében nincs mi visszatartsa. Nem tekintve semmit, vágyakozásában és szerelmében nagy erõvel, megrészegülten és féktelenül rendkívüli és szokatlan dolgokat mûvel, csak hogy tûzön-vízen át lelkének szerelmesével találkozzon.

Így magyarázhatjuk azt, hogy Mária Magdolna, a farizeus lakomáján megjelent sok elõkelõ és közemberrel mit sem törõdve, az illemet, de még az illem látszatát is sutba dobva, könnyekben tört ki, és a vendégek szeme láttára ontotta könnyeit (Luk 7, 37–38). Nem vesztegette idejét, nem várta ki az alkalmas órát, megjelent annak színe elõtt, aki megsebezte és lángra lobbantotta lelkét. Ilyen mámorossá és merésszé tesz a szerelem. Jól tudta, hogy akit szeret, koporsóba zárva nyugszik, nagy, lepecsételt kõ zárja el, s hogy tanítványai a holttestet el ne lopják, katonák õrzik körös-körül (Mt 27, 60–66), de nem tartotta vissza mindez attól, hogy hajnalban oda ne menjen a sírhoz, kenõcsökkel megkenni a halottat. És végül e részegítõ és vágyakozó szerelem szólt belõle, amikor odafordult a férfihoz, akit kertésznek gondolt, hogy megkérje, ha õ vitte volna el a holttestet, mondja meg neki, hová rejtette, hadd vegye magához (Uo. 201,15). Nem fordult meg fejében, kérése mennyire ellentétes a józan ésszel és vélekedéssel, hiszen ha az a másik ellopta a tetemet, nem fogja bevallani, és nem fogja engedni, hogy elvigye. Ilyen erõs és féktelen a szeretet, mindent lehetségesnek tart, és azt hiszi, hogy mindenkinek az a gondja ami az övé, nem törõdik mással, nem keres mást, csak azt, amit õ keres, amivel õ törõdik. Az éjszaka sötétjében, a vonzalmaira boruló tisztulás homályában fölkel a lélek, amint a nõstény oroszlán vagy nõstény medve, ha elrabolt kölykeinek keresésére indul. Így indul a megsebzett lélek Isten keresésére, és mivel homály borul rá, Istenét nem találja, halálosan eped utána. Olyan türelmetlen ez a szerelem, hogy soká nem bírja a lélek, vagy meg kell halnia, vagy megkapja azt, ami után vágyik, akárcsak Rákhel, aki Jákobhoz így szólt: "Adj nékem gyermekeket, mert ha nem, meghalok." (1 Móz 30. 1)

AZ ELSÕ SZAKASZ UTOLSÓ HÁROM SORÁT IDÉZI ÉS
MAGYARÁZZA

A lelket ért boldogság nagyságát a harmadik sort követõ sorokban fejti ki. Én boldog, messze jártam, mondja, nem vette senki észre, csöndes volt házam, elpihent a népe. Segítségül véve egy hasonlatot elmondja, hogy éjjel és sötétben surrant ki a házból, hogy teendõjét elvégezze, amikor a többiek aludtak már és nem kellett attól tartania, hogy megzavarják. A lélek ugyanis arra a hõsies és ritka tettre vállalkozott, hogy isteni Võlegényével egyesüljön, kívül mindenen ugyanis a Võlegény a magányban, minden máson kívül található meg.

Nagy szerencse a lélekre nézve, hogy Isten háza népét, azaz minden tehetségét, szenvedélyét, hajlamát és vágyát, mely az érzéki és szellemi részben található, elaltatta ezen az éjszakán. Így történhetett, hogy észrevétlen volt távozása, ugyanis mindezek elszenderültek, elfojtódtak és nem tudják távozásában megakadályozni. Micsoda boldogság, hogy a lélek az érzékiség házából kiszabadulhatott!

A MÁSODIK SZAKASZ IDÉZÉSE ÉS MAGYARÁZATA
KÖVETKEZIK

Ebben a szakaszban a lélek folytatja az éjszaka sötétje egynémely jellegzetességének felsorolását, és megismétli, mekkora szerencse érte általuk. E felsorolással arra a hallgatólagos ellenvetésre válaszol, hogy netán az éjjel sötétje miatt szenvedett el annyi kínt, szorongást, kétkedést, gyanakvást, borzalmat, és elveszésére miattuk volt nagyobb az esélye. Az éjjel sötétjének köszönhetõen sikerült megszabadulnia és elmenekülnie nagy ügyesen ellenségeitõl, akik lépten-nyomon akadályozták. Az éjjel sötétjében átöltözött, álruhát vett magára. Háromféle színt, jelmezt öltött (a késõbbiekben részletezzük majd, milyet). Olyan titkos lépcsõn át menekült, melynek létezésérõl más nem tudott (ezt is részletesen ismertetjük majd). Ez a lépcsõ az eleven hit, rejtõzve és álruhásan azon menekült.

IDÉZI AZ ELSÕ VERSSORT ÉS MEGMAGYARÁZZA,
HOGY SÖTÉTBEN HALADVA A LÉLEK BIZTOSAN

HALAD

Ha elhomályosulni látod törekvõképességedet, ó, szellem vezérelte lélek, ha elszáradni, szorongattatni látod vonzalmaidat, ha a lelkigyakorlatok elvégzésére tehetségeid képtelenné váltak, ne keseregj ezen, tartsd szerencsédnek, hiszen Isten önmagadtól így szabadít meg téged. Kezedbõl kiveszi képességeidet, mert nem éltél velük lényegretörõen, kellõen és biztosan, mert ámbár örömödre szolgáltak, tisztátalanok, tompák voltak, azonban Isten kézen fog téged, akár a vakot, sötétben vezet nem tudod hová, nem tudod, hol; szemed és lábad nélküle el nem találna ezen az úton.

Annak okát pedig, hogy a lélek miért halad biztosan elõre ebben a sötétben a már említett fény és sötét tudás magyarázza. A szemlélõdés sötét éjszakája annyira magába meríti és annyira átitatja a lelket, Istenéhez annyira közel viszi, hogy mindentõl elzárja és megvédelmezi, ami nem Isten. A lélek gyógyulásáról van itt szó, arról hogy visszanyeri az egészségét, azaz Istent. Minél inkább közelítene az ember a Naphoz, annál inkább elvakítaná, annál inkább gyötrõdne fényessége miatt, hiszen látására gyönge és alkalmatlan a szem. A tizenhetedik zsoltárban Dávid azt mondja, hogy Isten a sötétséget választotta rejtekül és maga köré vonta felhõinek homályos vizeit. A levegõ felhõinek homályos vize a sötét szemlélõdés, a lélekben meglevõ isteni bölcsesség, melyet a szentségtartó közelében, ahol Isten lakozik, a lélek megérez.

Ha látni akarja azt az utat, ahol haladni akar, be kell hogy hunyja szemeit, és sötétben kell elindulnia.

IDÉZI A MÁSODIK SZAKASZT ÉS MAGYARÁZATÁT
ADJA ANNAK, HOGY MIÉRT TITKOS EZ A SÖTÉT

SZEMLÉLÕDÉS:

A lélek titkos lépcsõnek nevezi a szeretõ egyesülés felé vezetõ sötét szemlélõdést. Két jellemzõ dologról van tehát szó: arról hogy titkos és arról hogy lépcsõ. Titkos a homályban való szemlélõdés, melynek Szent Tamás szerint az ember a szeretet révén lesz részesévé; ez a misztikus teológia. A lelket e tudás titokban, a megértés és egyéb képességek részvétele nélkül homályban önti el.

MEGMAGYARÁZZA, HOGY MIÉRT LÉPCSÕ EGYBEN EZ
A TITKOS BÖLCSESSÉG

Meg kell magyaráznunk azt a második kitételt is, mégpedig hogy miért lépcsõ ez a titkos tudás. E titkos szemlélõdést sok okból is nevezhetjük lépcsõnek. Elõször is, mert akárcsak a lépcsõn felfelé haladva, a lépcsõ segítségével lehet az erõdítmények javaihoz, kincseihez, értékeihez elérni, és e titkos szemlélõdés fokain, maga sem tudja, miképpen, az ég javaihoz, kincseihez ér a lélek, megismeri és magáévá teszi azokat. Szépen mondja ezt Dávid próféta: "Boldog férfiú kinek tõled vagyon segítsége. Fölmenetekrõl gondolkodik szívében a könnyhullatásoknak völgyén, ama helyre, melyet magának kitûzött. Mert áldást ad a törvényszerzõ, erényrõl erényre mennek, míg meglátják az istenek Istenét Sionban." (Zsolt 83,6)

Lépcsõnek nevezhetjük éppígy, mert ahogy a lépcsõnek fokai fölmenetelre és lemenetelre egyaránt szolgálnak, a titkos szemlélõdés a lelket Istenhez fölemeli, de önmaga számára lesújtja. A valóban Istentõl származó közlések ilyen természetûek; egyszerre emelik föl és alázzák meg a lelket. Ezen a lépcsõn haladva ugyanis a leszállás a fölemelkedéssel, és a fölemelkedés a leszállással azonos. "Mert mindenki, a ki magát felmagasztalja, megaláztatik; és a ki magát megalázza, felmagasztaltatik. " (Luk 14,11)

AZ ISTENI SZERETET TITKOS LÉPCSÕJE
TÍZ FOKÁNAK MAGYARÁZATÁBA KEZD
SZENT BERNÁT ÉS SZENT TAMÁS ALAPJÁN.
MEGMAGYARÁZZA AZ ELSÕ ÖTÖT

A szeretetnek elsõ foka hasznos betegséget hoz a lélekre. A menyasszony ezen a fokon áll, amikor így szól: "Kényszerítelek titeket, Jeruzsálemnek leányai, / ha megtaláljátok az én szerelmesemet, / mit mondotok néki? / hogy én a szerelem betege vagyok!" (Én 5,8) Ez a betegség azonban nem halálos, hanem Isten dicsõségére van, amennyiben a lélek a bûn számára, és minden egyéb számára, ami nem Isten, Istenért meghal.

A második fokon a lélek szüntelenül Istent keresi. Ezért mondja a menyasszony, hogy éjjel hiába kereste ágyában (amelyben a szeretet elsõ foka szerint: betegen feküdt) szólván: "Immár felkelek, és eljárom a várost, / a tereket és utcákat / keresem azt, akit szeret az én lelkem: / keresém õt és nem találóm. " (Én 3, 2)

A szeretet lépcsõjének harmadik fokán a lélek munkálkodni kezd, hogy mulasztást ne kövessen el. Erre vonatkozóan mondja a királyi próféta: "Boldog az ember, aki féli az Urat, és az õ parancsolataiban igen gyönyörködik." (Zsolt 112,1) Ha a félelem is fölkelti a gyönyörködést, mely a szeretetnek gyermeke, mit tesz vajon a szeretet? A Szerelmesért végzett nagy munka is kicsinynek tûnik számára, a szolgálatára szánt hosszú idõ rövidnek, a benne égõ szeretet annyira heves. Úgy van vele, mint Jákob, akinek a hét leszolgált évet követõ újabb hét év semmiségnek tûnik a benne lévõ szeretethez képest. (Móz 29,20) "Szolgála tehát Jákob Rákhelért hét esztendeig, s csak néhány napnak tetszék az neki, annyira szereté vala õt. "

A szeretet lépcsõjének negyedik fokán a lélek Szerelmese miatt szüntelen szenved, de nem fárad bele. Szent Ágoston azt írja ugyanis, hogy a szeretet az összes nagy, súlyos és terhes dolgokat olyanokká teszi, mintha semmik és nagyon könnyûek volnának.

A szeretet lépcsõjének ötödik foka szüntelen szomjúságot és Isten iránti türelmetlen vágyakozást ébreszt a lélekben. Olyan hevesen vágyik Szerelmesére, és egyesülni vele annyira akar, hogy hosszú, terhes, fájdalmas neki a legkisebb halasztás is, és egyébre sem gondol csak a Szerelmesével való találkozásra. "Kívánkozik, sõt emésztõdik lelkem az Úrnak tornácai után” – mondja a zsoltáros. (Zsolt 84,3)

A TOVÁBBI ÖT FOKOT SOROLJA ELÕ

A hatodik fokon a lelket Isten elragadja könnyedén és megérinti. A remény se torpan meg, mert szeretete annyira megerõsítette, hogy könnyedén repül vele. Errõl a fokról beszél Ésaiás, amikor a következõket mondja: "De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyûk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el. " (És 40,31)

Ennek a lépcsõnek a hetedik foka olyan hevessé és vakmerõvé teszi a lelket, hogy sem a türelemre intõ eszére, sem a visszavonulásra intõ tanácsra, sem az önmérsékletre buzdító szeméremre nem hallgat, ugyanis Isten arra a kegyelemre méltatja, hogy hevesen elõre törjön. Ebbõl következik az, amit az Apostol mond: "Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltûr." (1. Kor. 13,17) Ezen a fokon a menyasszony annyira vakmerõ volt, hogy így szólt: "Csókoljon meg engem az õ szájának csókjaival." (Én 1,2)

A nyolcadik fokon a szeretettõl átjárt lélek megragadja, magához szorítja és többé el nem bocsátja Szerelmesét: "Megragadám õt, el sem bocsátám" (Én 3,4), de nem egyszer s mindenkorra elégíti ki vágyát a lélek, ugyanis, a lelkek rálépnek, de rögtön vissza is lépnek errõl a fokról, máskülönben örök dicsõséget élvezhetnének már ezen a földön.

A szeretetének kilencedik foka szelíd lángban füröszti a lelket. Ez a fok az Istenben édesen égõ tökéleteseké. Az édes lángot a Szentlélek szítja bennük, amikor Istennel egyesülnek. Ezért mondja Szent Gergely, hogy amikor a Szentlélek megmutatkozott rájuk ereszkedve, bensejükben õk már édes lánggal égtek.

A tizedik, a szerelem titkos utolsó lépcsõfoka már Istennel tökéletesen eggyé teszi a lelket. A lélek ugyanis, Isten világos látására azonnal eljut, ha már a kilencedik fokon, melyre földi életében elérhet, elér, és ott öntestébõl kilép. Az ilyen lelkek (igen kevesen vannak), megtisztultak a szeretet által, így nem kell átmenniük a tisztítóhelyen. Errõl beszél Szent Máté, amikor azt mondja: "Boldogok akiknek szivök tiszta, mert õk az Istent meglátják." (5,8) Mint mondottuk ez a látás teszi õket Istenhez teljesen hasonlatossá. János errõl szólva mondja: "De tudjuk, hogyha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Õhozzá, mert meg fogjuk Õt látni, mint van." (1 Ján 3,2) Nem mintha a lélek Istennel felérne, ez ugyanis lehetetlen, hanem azért, mert a benne Istenhez hasonló részesedés által lett és neveztetik Istenhez.

Errõl a titkos lépcsõrõl beszél tehát a lélek itt, jóllehet a felsõbb fokok már nem annyira titkosak a számára, ugyanis a szeretet a reá gyakorolt hatás révén elõtte megnyilatkozik.

A tizedik, utolsó lépcsõfokon, a színrõl színre való látás révén, elõtte Isten áll, és nem marad semmi rejtve a lélek számára a tökéletes azonosulás következtében. Ezért mondja az Üdvözítõ: "És azon a napon nem kérdeztek majd engem semmirõl." (Jöv 16,23) De annak a napnak eljöttéig, ha mégolyan magasra jut is a lélek, rejtve marad elõtte annyi, amennyi az isteni lényeghez való hasonulásból belõle hiányzik. Ily módon a misztikus istentudomány és a titokzatos szeretet révén a lélek kilép minden dologból és önmagából is, fölmegy Istenhez. Mert a szeretet a tûzhöz hasonlatos, fölfelé tör, körének középpontjára vágyva szüntelen.