Milan Kundera
Lassúság

(Budapest, Európa K. 1996)
Ford.: Vargyas Zoltán

(részletek)

- Ötvenpercenként meghal valaki a francia utakon - mondja Vera, a feleségem. - Nézd azt a sok õrültet, hogy vezetnek! Bezzeg milyen rendkívül óvatosak, amikor a szemük láttára kirabolnak egy öregasszonyt az utcán. Hogyhogy nem félnek, amikor a volánnál ülnek?
Mit feleljek? Talán a következõt: a motorbiciklijére görnyedõ ember csak a száguldás jelen pillanatára tud figyelni; múlttól-jövõtõl elvágott idõtöredékbe kapaszkodik; kiszakad az idõ folytonosságából; kívül kerül az idõn; másképp mondva eksztázisban van; ebben az állapotban mit sem tud a koráról, a feleségérõl, a gyerekeirõl, a gondjairól, következésképp nem is fél, mert a félelem forrása a jövõben van, s aki megszabadul a jövõtõl, annak nincs félnivalója.


Miért tûnt el a lassúság öröme? Hol vannak a hajdani õdöngõk? Hol vannak a népdalok semmittevõ hõsei, a vándorlegények, akik malomról malomra járnak és csillagos ég alatt alszanak? Eltûntek volna a mezei ösvényekkel, a rétekkel, tisztásokkal, a természettel együtt? Egy cseh mondás szép hasonlattal határozza meg édes semmittevésüket: nézegetik a Jóisten ablakait. Aki a Jóisten ablakait nézegeti, az nem unatkozik; az boldog. Világunkban a semmittevés tétlenséggé változott, ami egészen más: a tétlen ember frusztrálva van, unatkozik, s egyfolytában a hiányzó mozgást keresi.


Madame de T. az éjszaka lelassításával, egymástól független részekre való osztásával csodálatos kis építményt varázsolt a rendelkezésükre álló kevéske idõbõl, formát adott neki. Az idõ formába öntése nemcsak a szépség, hanem az emlékezés igényérõl is tanúskodik. Mert ami formátlan, az megragadhatatlan, megjegyezhetetlen. Számukra már csak azért is különösen értékes volt a találkozásuk megformázása, mivel éjszakájuk folytatás nélkül maradt, s csak az emlékezetükben ismétlõdhetett.

Titkos kapcsolat van a lassúság és az emlékezet, illetve a sebesség és a felejtés között. Idézzünk föl egy lehetõ leghétköznapibb helyzetet: megy egy ember az utcán. Hirtelen vissza akar gondolni valamire, de cserbenhagyja az emlékezete. Ekkor ösztönösen lelassítja lépteit. Ha viszont valaki el akar felejteni valami nemrég történt, kínos esetet, akkor akaratlanul is meggyorsítja lépteit, mintha csak gyorsan el akarna távolodni attól, ami az idõben túlságosan közel van hozzá.

Az egzisztencialista matematikában ez a jelenség két elemi képlettel írható le: a lassúság foka egyenesen arányos az emlékezés intenzitásával; a gyorsaság foka egyenesen arányos a felejtés intenzitásával.


Van a fényképezés feltalálása elõtti és utáni dicsõség. A cseh Václav király a tizenhatodik században szeretett eljárogatni a prágai kiskocsmákba és rangrejtve beszélgetni az egyszerû emberekkel. Hatalom, dicsõség, szabadság volt az osztályrésze. Az angol Károly hercegnek fikarcnyi hatalma, fikarcnyi szabadsága sincsen, viszont a dicsõsége óriási: sem az õserdõben, sem a tizenhét emeletnyi mélységben lévõ föld alatti bunker-fürdõszobájában nem bújhat el üldözõi elõl: mindenki ismeri. A dicsõség felfalta minden szabadságát, s most már tudja: csak a felelõtlen ostobák hajlandók kutyaként vonszolni maguk után a híresség lábosát.

Erre azt mondhatják, hogy a dicsõség jellegének változása úgyis csak néhány kiválasztottat érint. Tévednek. Mert a dicsõség nemcsak a híres embereket érinti, hanem mindenkit. Ma a híres emberek ott vannak a magazinok oldalain, a tévé képernyõjén, mindenki képzeletét betöltik. És ha máskor nem, hát álmaiban mindenkit foglalkoztat a lehetõség, hogy egy napon talán efféle dicsõségre tesz szert (nem a kocsmába járó Václav királyéra, hanem a tizenhét emeletnyi mélyben levõ fürdõszobájában rejtõzközdõ Károly hercegére). Ez a lehetõség árnyékként kísér minden egyes embert, s megváltoztatja életük jellegét; mert (s ez egy másik jól ismert alapképlete az egzisztencialista matematikának) a lét minden új lehetõsége - még a legvalószínûtlenebb is - az egész létet átformálja.


Amikor felidéztem Madame de T. éjszakáját, utaltam az egzisztencialista matematikai kézikönyv elsõ fejezeteiben található jól ismert egyenletre: a gyorsaság foka egyenesen arányos a felejtés intenzitásával. Ebbõl az egyenletbõl további egyenleteket lehet levezetni, például a következõt: korunk átadja magát a sebesség démonának, s ezért felejti el oly könnyen önmagát. Csakhogy én inkább megfordítanám ezt az állítást: korunk megszállottan feledésre vágyik, s ezért adja át magát a sebesség démonának, hogy kielégítse ezt a vágyát; léptei gyorsításával azt akarja tudtunkra adni, hogy nem akar emléket hagyni magáról; hogy belefáradt; megcsömörlött magától; el akarja fújni az emlékezet reszketõ piciny lángját.


Elnézném még a lovagomat, ahogy lassan visszamegy a hintóhoz. Ízlelgetni akarom a léptei ritmusát: egyre lassabban halad. Lassúságában a boldogság jeleit vélem felfedezni.

A kocsis köszön neki; megáll, orrához emeli az ujját, majd felszáll, leül, behúzódik egy sarokba, kényelmesen kinyšújtóztatja a lábát, a hintó megindul, hamarosan elbóbiskol, majd megint felébred, s mindeközben igyekszik minél közelebb maradni az éjszakához, mely kérlelhetetlenül feloldódik a napvilágban.

Nincs holnap.

Nincs hallgatóság.

Kérlek, barátom, légy boldog. Homályosan úgy érzem, hogy a te boldogságra való képességedtõl függ egyetlen reményünk.

A hintó eltûnik a ködben, én pedig elfordítom a slusszkulcsot.


© CopyLEFT ANdi, 1998 --. Licensed under GPL