ifj. Rieth József:
Fantáziakép
Kati a számítógép előtt ült, de nem nyúlt a géphez. Csak nézte az elé vetülő képet – nézte, és nem is látta.
Ábrándozott.
Szívszerelmére gondolt, aki ugyan nincs, de remélhetőleg előbb-utóbb megjelenik az életében. A délceg királyfi belovagol egy gyönyörű paripán… Elmosolyodott. Ámbár a paripa nem is fontos, csak a királyfi legyen délceg! Úgyhogy a paripát gyorsan elhessegette a gondolataiból és már csak a fiatal férfi elképzelt arcára koncentrált.
Az biztos, hogy a legutóbbi divat szerinti hófehér haja lesz, oldalt hosszan leomló, a homlokán és a feje búbján sörte-rövidre vágva. Ugyan jobban kedvelte a pár évvel korábbi, körbenyírt frizurát (majd egyszer olyan arcot is kitalál magának), de most ez a divatos, maradjunk hát ennél!
„Úgy látszik, öregszem, hogy már korábbi divatok tetszenek. Nosztalgiázok?” – futott át rajta a meglepődés. Aztán rögtön bosszankodni kezdett, hogy megint elkalandoztak a gondolatai, és gyorsan visszaidézte az elképzelt szerelme mosolygó arcát.
Mert mosolyogni fog, ez egészen biztos. Egyfajta huncut, mindentudó mosolya lesz: kicsit fölényes, kicsit pajtáskodó, örökké vidám. Aki csak ránéz erre az arcra, önkéntelenül visszamosolyog, valami meleg érzelemhullám áramlik át rajta, és rögtön jókedve lesz. „Ez az! Így tetszik” – gondolta. – „Rajongani fognak érte az emberek.”
És kék szeme lesz, nem halványkék, hanem búzavirágkék. Vagy inkább tengerkék?… Az talán még jobb! Elképzelte mindkettőt, és a tengerkéknél maradt. Gondolatban még egy kicsit sötétített az árnyalaton, aztán végül egy világosabb kék mellett döntött.
„Ez nagyon ritka” – gondolta, – „de épp az a jó.” Nagyon egyedi pasi lesz, ritka és pont ezért értékes! Az emberek megállnak, hogy gyönyörködjenek benne, mélyen a szemébe néznek és nem szabadulnak a hatása alól.
„Egyre jobban tetszik ez az arc” – tudatosult benne. – „Az utóbbi idők legjobb elképzelt fantáziaképe. Egy tökéletes arc!” Szinte deklarálta: „Egy tökéletes arc!”
A számítógép – mintha csak erre várt volna, – lágyan zümmögni kezdett, és kisvártatva egy munkakeretre feszített vászonfestmény koppant az asztalon. Kati érdeklődve nézte, és elégedetten bólogatott.
„Hibátlan kép! Pont ilyennek képzeltem. Kicsit talán elnagyolt az álla, de a szeme fantasztikusan vonzó, szinte világít. Jó lesz így.”
Felkapta a festményt és az állványhoz vitte. Ott a fényben is alaposan megnézte: jobbról is, balról is, szemből is. Elégedett volt az eredménnyel. Ecsetet fogott és gyorsan ráfestette a szignóját a sarkára. Ugyan a gyártó cég szakembere biztosította, hogy a CanvasPainter-3B modellel készített festményeket nem lehet megkülönböztetni a kézzel festett képektől, de pletykák azért keringtek arról, hogy az aláírás azonosítására vannak módszerek. Biztosabb, ha legalább azt mindig egyedileg, saját maga pingálja oda. Nem tenne jót a kiállításnak, ha valamelyik kritikus megszimatolná, az ünnepelt festőnő hogy készíti a képeit! Elképzelte az újságok szalagcímeit, a riporterek kényes kérdéseit, és ez egyáltalán nem volt kedvére. Viszont túlontúl nagy a kísértés, és ma már nem boldogulna a gép segítsége nélkül.
„No, gyerünk!” – rázta meg a fejét, hogy elkalandozó gondolatait kiszórja. – „A megnyitóig még kell egy tájkép és egy absztrakt csendélet. Az pedig mindig nehezen megy!”
Azzal visszaült a számítógép elé, és újra ábrándozásba merült.