ifj. Rieth József:
Flamenco
Tánc, tánc, tánc. Már toppan a láb. Bár ülsz, de a láb mozdul, mozog ám, és dobban a szív, kalapál.
Ütemes topogás-kopogás és tapsfolyamokkal a láb, meg a térd, meg a váll, meg az áll már jár.
Ez a férfi erős, ez a férfi ügyes, két szép szeme szól, hivogat, odavár a porondra a táncba: ma csak vele ropjam.
Izzik a szem, dobban a láb, szív kalapál, szoknya lobog. Vad zeneszó ritmusa koppan a lábam alól. Itt vagyok én, ez vagyok én! Pattog az ujjam, csettint, tapsol a két összeverődő tenyerem. Így szeretem!
Te ki vagy? Mit akarsz? Ne mozogj, ülj csak! Te felállsz, beleszólsz, dirigálsz? Na vigyázz! Micsoda?! Idejössz, s odalépsz hozzá???
Ezt nevezem! Szemtelen! Eh, azt hiszed, én engedem ezt? Nem tehetem, nem tehetem, a sértést el nem feledem! Hát ki vagyok? Én ki vagyok?? Én „kivagyi” vagyok!
Ez a tánc az enyém, s ez a férfi is általa már az enyém lesz most.
Nem adom, nem adom, ez az én lovagom! Harcolj, ha akarsz, de a szíve enyém! Még szép!
Gyere hát, te pimasz, nyomorult némber! Gyere csak, tudom, úgyis a puszta kezemmel fojtalak ám meg!
Semmi esélyed a győzelemért, hát fuss, menekülj, soha vissza se nézz, míg élsz!
Nem adom! Nem adom!! Nem adom!!!
…És kész.