ifj. Rieth József:
Horror
A Halál az ágy alatt fekszik. Lesi az arra járókat. Néha valaki a közelbe téved, ilyenkor kinyúl és elkaszálja az illetőt. Porból lett és porrá lesz, a port pedig legtöbbször egyszerűen besöpörjük az ágy alá. Hadd tüsszögjön…
Különben minden tiszta és pormentes, az út tükörsima. A kátyúk lábszárcsonttal vannak feltöltve, a púpos hátúak lepréselve. Minden arc egyforma, konfekcionális, körbevágta a borotválógép. Csak az ágy alatt nyávognak porcicák.
A fakutya csak neveti az egészet. Őt ugyan nem érdekli a sorsunk. Csak jég legyen elég, hogy csúszhasson. Vagy ha nincs jég, szappanosdeszkát készítünk, azt toljuk barátaink alá, azon is el lehet csúszni.
Rágjuk a gumicsontot, műanyag rágógumit. Ráülünk, nehogy elvegyék tőlünk. Odaragadunk, de legalább a mienk marad. Kényelmes ülés esik rajta, puha, rugalmas, hiszen gumiból van. Cukormentes, rágómentes, gumimentes. Kérődzünk rajta, és fújjuk a lufit, kipukkad, lenyaljuk, és tovább fújjuk. Csak fújjuk a magunkét.
Szívjuk a fogunk, szívjuk az orrunk, mérgező a nyálunk; folyton nyeljük a mérgünk. Ha tüsszentünk, a méreg lyukat mar a szembejövők arcába. Zsebkendőbe röhögj, tüsszents!
Vér folyik a szemünkből, sár a fülünkből, mérgező a leheletünk, benzingőztől terhes. Néha rágyújtunk, olyankor perzsel a szavunk, legszívesebben felrobbannánk.
Villámlik a szemünk, és mennydörög. Nyelvünk éles kés, belevágjuk mindenkibe, és kéjesen forgatjuk szívében. Azok is a szívünket keresik, de a mienk kőből van, kicsorbul a kardjuk, és foguk belevásik.
Gyakran lőnek ránk, géppisztolyból kapunk egy sorozatot. Megsoroznak, besoroznak. Megtelik a lelkünk ólommal, és lehúz az ingoványba. Csak az orrunk hegye látszik ki néha, szipogva vesszük a levegőt, fújjuk a füstöt, aztán köhögünk.
A munkatársunk maga az ördög: ő éleszti a tüzet, a fortyogó üstöt mi kavargatjuk. Jól megértjük egymást. Rokon lelkek, ha találkoznak… és közös ellenséget keresnek maguknak. Ha megtaláljuk az ellenséget, két fülét két felöl megfogjuk és húzzuk. Vagy hosszú lesz, mint a nyúlnak, vagy szétszakad. Nincs rajta cipzár! Varrás mentén reped a koponyacsontja, szakad a tüdő, a máj. Két fél lesz belőle. Az egyik fele a barátunk – a felebarátunk –, a másik csak nevet: egyet mondtunk, s kettő lett belőle. Osztódással szaporodtak ellenségeink.
Az egyik fele feleségünk lesz, a másik a férjünk. Csak férjünk a bőrébe! Bőre van szabva a bőre, mégis szűk a bőrruha. Feszesen recseg minden lépésnél. Kilóg a lóláb, és kopog a márványkövezeten. Ezt az ördögtől tanultuk. Járjuk a kopogóst, vasalva a patánk, hegyesre reszelve – tűsarkú cipő, feszes csirkecomb, utána fordul a szél is. De ő fütyül ránk. Fülünkbe dudál, ha nem adunk elsőbbséget a kereszteződésben, és megcsipkedi az arcunk, vagy végigsimít, ruhánk alá bújik, cibál, fogdos, lökdös. Megpofoznánk a szemtelent, de képünkbe vág egy marék havat.
Esik az eső, kimossa hajunkból a festéket, lemossa fejünkről a hajat. Savas eső, marja kopasz fejbőrünket. Beszivárog az agyunkba és kioldja az eszet. Üresen jobban kong, s ha már bőr sincs, a koponyánk mindig szépen vigyorog. Szép aranyozott tömések, meg az arany fülbevaló, ezek ellenállnak a savnak. Valami kell a sírrablóknak is… Mi vagyunk a temetőőrök, magunk ellen védjük magunkat.
Ássuk, csak ássuk a sírt a Világnak. Ha elkészül, belesöpörjük fonnyadt hulláját, s azzal vége.
Egy kis virágot nevelgetek, azt szeretném akkor elvinni, és a sírra helyezni.