ifj. Rieth József:
Improvizáció
Leülök az orgona elé, és még nem tudom, mit fogok játszani. A billentyűsorok fogakként vicsorognak rám. De nem félek! Végigsimítom a felszínüket, s máris engedelmes segítőimmé válnak. Jóbarátok, akik által kifejezhetek valamit, amit szavakban elmondani nagyon nehéz lenne.
Ünnepélyes tuttival kezdek. A hangszer megmutatja egész pompáját, dicsőségét. Nem harsog, egymásból folynak a szép, örömteli akkordok. Kifejezik boldogságomat, hogy együtt muzsikálhatunk: az orgona és én. Mélyebb hangok zengenek, majd ráfelelnek a magasabb regiszterek, s együtt szól, cseng-bong a nyugalom áradó hömpölygése.
Magával ragad a zene, nem is érzékelem, hogyan válik lassan-lassan egyre szomorúbbá, zártabbá. Mélyebb fekvésbe kerülünk, borongósabb a dallam is, a hangzatok lemondóbbak, bánatosabbak. Váltok tehát: egészen halk, és visszafogott regisztráció, és a pedál ismétlődő hangjai következnek. Ez a zene elhagyatott, magányos, bezárult. Folyton ugyanahhoz az akkordsorhoz térek vissza, sehogy sem sikerül feljebb keveredni.
Nem is baj! Ez most ilyen, épp erre van szükségem. Jobb kézzel a másik manuálon megszólaltatok egy szépen ívelő magányos dallamot, amely gyönyörűen illeszkedik a pedálhangok lüktetéséhez és a mélyben botorkáló akkordsorokhoz. Ima ez, elmélkedés, szeretetre vágyó, és szeretetet kínáló szárnyalás. Kérés, könyörgés. A hangok felfelé repülnek, nyugodtan, szívből jövően folynak, füstként keveregnek.
Néhány hang visszaidézi a kezdeti dicsőséges akkordokat, de most egészen visszafogottan, csak mintegy emlékeztetve a pompára és dicsőségre. Még erőteljesebb így a kontraszt az egyetlen dallammal. De nem reménytelen, nem elvesző, nem boldogtalan a hangulat! Jó lenne ebből kikeveredni. Próbálkozzunk valami mással!
A pedált megállítom a legalsó hangon; mint ködben haladó gőzhajó, úgy búg halkan a hang. Nem is hallatszik szinte, csak a mellkasunkon érezzük a remegést. A jobb kéz még mindig a csengő, simogató dallamot játssza, de fokozatosan átformálja, már nem olyan nyugodt: cifrább, cizelláltabb, díszesebb, mozgalmasabb. Fel-le lépeget, körüljárja a főhangokat. Fokozatosan a bal kéz is csatlakozik, egymás körül kergetőznek, ismételgetik, körültáncolják egymást. Hiszen ez szinte pasztorál! Egészen belefeledkezem az üde hangzásba. Feljebb lépünk, majd lefelé, hol a felső, hol az alsó szólam kerül előtérbe.
Végül a pedál is kiköveteli a magáét, bekapcsolódik a játékba, harmadikként néha vidáman lép egyet-egyet, mint a fogócskázó gyermekek közé tévedt bernáthegyi. Valami ehhez illő hangszínt keresek.
Egyre erőteljesebb a hangzás, a szólamok dúsabbak, harsányabbak. Szinte fúgaszerűen felelgetnek egymásnak, pattognak az akkordok, jobbra-balra verődnek, feleselnek. Kiabálnak a hangok, rézfúvósok is bekapcsolódnak, nyelvsípok, trombiták, kürtök. Mire minden regiszter megszólal, teljessé válik a dicsőséges, hatalmas dallam, himnuszként áradó, méltóságteljes akkord-folyam. Betölti a teret, zeng-zúg, faltól falig verődik, és egybeolvad egyetlen kirobbanó, mindent elsöprő szárnyalásba.
Egész más ez most, mint a kezdeti magabiztos, hivalkodó vigalom: nyugodt folyam, méltóságos, fenséges és mégis békés. Erő van benne, hatalmas erő, és hála.
A teljes hangszer, minden hang egybecseng, pompázatos záróakkordokban teljesedik be a zene. Hosszan tartom, és engedem, hogy betöltsön mindent, beleivódjon a falakba, megemelje a mennyezetet, kitágítsa a teret, túlmutasson a világ határain. Ahogy az utolsó rezgések elhalnak, mozdulatlanul ülök, a leghalkabb foszlányt is fel akarom fogni. Nem szeretnék kiszakadni a varázsból!
S aztán vége. Kikapcsolom, lezárom a hangszert, s elindulok hazafelé. Nem sikerült olyan jól, mint szerettem volna (sohase sikerül olyan jól), de belül még sokáig ott zsibong az a halk, tiszta, világos hang: a könyörgő dallam.