ifj. Rieth József:
Megtérés
Megváltozott az életem! Nem egyik pillanatról a másikra, hanem lassan, fokozatosan kezdődött, sokára volt, hogy egyáltalán észrevettem. Nincs is még vége, ez csak a hajnal, a reggel…
Korábban homályban botorkáltam, éjszaka volt, bár ezt nem tudtam. A Hold hideg fénye zavarodott, furcsa világot tárt elém. Ezt ismertem, számomra ilyen volt a világ. Ijesztő árnyak mozogtak a keskeny fénypászmákkal szabdalt félsötétben. Félfény, félhomály, éjfél, amelyben minden és mindenki fél… Nem látni tisztán a földközelben görgő ködgombolyagoktól, keresztező árnyékok csíkos rojtjaiban alattomosan megbújnak a kövek, gyökerek, hogy tétova lábam észrevétlen beléjük akadjon, járásom elbotoljon. Ha puffanva elesem, a por felcsap és lustán terjeng körülöttem. Ráadásul csak nekem fáj az esés, a többiek jót nevetnek, mintha csupán egy tüsszentés lettem volna.
Ez a világ. Ilyen a világ. Szokd meg, vagy véged… Nincs segítség, ez a te életed, egyedül kell vele megküzdened. Ha tudsz, kelj fel, s ha nem… Fényt csak a Hold ad, világít; ez körülöttünk maga a világosság. Botorkálásunk a járás, céltalanságunk a filozófia, bukásunk a sors. Inkább örüljünk, hogy legalább Hold van, fénye szürkébe borítja a tájat. Mert a világ szürke. Mert minden szürke. Minden szürke – így mondták nekem, s maguk is hitték, – nincs fekete, nincs fehér, csak különböző szürke.
De jaj! Lassan leáldozik a Holdnak… Csalóka fénye kihuny, fokozatosan eltűnik a láthatárról, s rám tör a valódi sötét éjszaka. Ez igazi fekete. Nincs többé az a kis világosság sem. Tétova útkeresésem vak tapogatózássá válik, nem látok semmit. Egyet lépek, s elbotlom.
Még feltápászkodom, még próbálkozom, de hatalmába kerít a félelem. Négykézláb tapogatózom ijedten, utat keresgélek, mint vak koldus a láthatatlan árok partján. Mély feketében mély reménytelenség, magányos riadalmam visszaüt magamra.
Négykézláb lehajlik a fejem, kúszva,
tapogatva a földet bámulom vakon. Így nem látok fölfelé. De ha már feltérdelek,
akkor felnézek, és meglátom a csillagokat. Mert csak lent gomolyog talajmenti
köd, ám az ég tiszta, sziporkáznak odafenn az apró gyémántszemek. A magasban
elől felfénylik a remény jele: a Dél Keresztje. Belül ujjongás szikrája ébred.
Hiszen ezt tanultam! Valaha, régen elmondták, hogy ez a jel merre mutat.
Ez a kiút, már tudom az irányt! Hurrá!!! Még csak térden csúszva, kezemre,
könyökömre támaszkodva, de megindulok a jó úton. Nézem a jelet, mindig nézem,
hogy többé el ne veszítsem. Lassan haladok, már magabiztosan megyek s jön a
folytatás…
Balról vékony csík, mint rúzs a szájat, úgy rajzolja ki a látóhatár kontúrját. Hegyek, távoli dombok éle aranyszőke hajszállá válik az alsó és felső feketeség közé. A szélesedő vonal elkülöníti az eget és a földet, megvilágítja a zavaros környezetet, elűzi a kétségbeejtő fekete hideget és a leendő fény ígéretét küldi. Hajnal. Jön a hajnal!
S ez csodálatos! Mert látok. Tisztán látok! Látom az ösvényt, tudom, hová kell eljussak. Persze hosszú még az út, messze kell mennem, de a fényben el tudok indulni. S már érzem, biztosan tudom, hogy ez igazi, életet adó világosság lesz, nem halovány visszavert fény, mint ama korábbi, rettegésem éjszakájában! Ez a Nap, a sötétet elűző! Oly hatalmas, oly forró, életet, fényt adó, tündöklő és hatalmas. Belenézni sem lehet. A nagy fényességtől szemem is könnyezni fog; de nem bánom. Ez az öröm könnye!
Karom kitárom, arcom odafordítom, magamba
fogadom. Gondolni sem akarok többé az éjszakára.
Jó reggelt!