ifj. Rieth József:
Sárkánymese
A királykisasszony a legkisebb volt, és persze a legszebb, már ahogy az lenni szokott. Messze földről csodájára jártak, özönlöttek a lovagok, királyfiak, minden rendű és rangú kérők, udvarlók.
Egy éjszaka azután eljött a hétfejű sárkány, leszállt a torony tetejére, benyúlt a hálószoba ablakán és karmos kezével kiragadta az alvó királylányt. Az sikítozni kezdett, erre ébredt fel a palota. Az őrök összefutottak, de addigra a sárkány már messze járt. Elrabolta a királylányt, és váltságdíjat követelt érte. A király pedig azonnal kihirdette, hogy annak adja a királykisasszony kezét, és a fele királyságot, aki lányát a sárkánytól megszabadítja.
Közben a sárkány hazavitte a királylányt sziklavárába, és bezárta egy koszos pincebörtönbe. A királylány eleinte sírt, könyörgött, átkozódott, fenyegetőzött, ám a sárkányt semmi nem hatotta meg. Naponta egy-két órára kiengedte a börtönből, ilyenkor sétálhatott a kertben, vagy a vár hatalmas termeiben, de tizennégy szemét mindig rajta tartotta, őrizte, hogy semmiképp se szökhessen meg. Pedig amúgy sem szökhetett volna, hiszen a várat hatalmas, szinte áthatolhatatlanul sűrű erdő vette körül, vadállatokkal, mindenféle ijesztő lényekkel.
Nem tehetett hát mást, mint hogy várta a szabadító királyfit, vagy herceget, grófot, de már azt se bánta volna, ha legkisebb szegénylegény is az, csak vágja le a sárkány hét fejét, és mentse ki rabságából. A szabadító azonban egyelőre nem akart megérkezni; nem megy az olyan gyorsan, egyik napról a másikra! A királylány pedig lassan elhagyta a könyörgést, duzzogást, fenyegetőzést. Azt gondolta, ha alázatos lesz, mint egy szolga, a sárkány talán megengedi, hogy legalább ne kelljen a pincében, a piszokban, egerek és bogarak között laknia. Egyik nap ezért, amikor a sárkány kiengedte a börtönből sétálni, keresett egy seprűt, és kitakarította a vár egyik szobáját. Ettől fogva minden nap rendezgetett valamit. Az udvar egyik sarkát elkerítette, felásta, és virágokat ültetett, letörölte a port a bútorokról, kifényesítette a konyhában a rézüstöt. Egyszóval tett-vett, serénykedett, mint egy igazi háziasszony. Napról napra jobban úgy is érezte magát, mintha saját háza, otthona lenne a rideg kővár.
A sárkány pedig csodálkozva figyelte a királylány ténykedését. Aztán egy nap gondolt egyet, bevezette az egyik emeleti szobába, és ott készített számára fekhelyet. Többet nem zárta vissza a pincébe. Nem is igen őrizte már, megszokta maga körül a lány forgolódását.
Amikor egy nap messzi útra ment, s csak késő este tért haza, a lány terített asztallal, finom ételekkel, s az asztalon virággal várta. Mosolyogva leste, amint a sárkány csak ámultan nézi a szokatlan változást. Akkor a sárkány elrepült a városba, és nagy halom szép ruhával tért vissza. A királylány pedig ledobhatta szakadozott, koszos gönceit, régi ruháját, amit a pincebörtön tett tönkre, és felvette az újakat. Vidáman tapsikolva pörgött-forgott, illegette magát a tükör előtt, a sárkány pedig figyelte, és mennydörgésszerű hangján göcögve nevetett.
Attól kezdve nem volt olyan szomorú az élete, kedvében járt a sárkánynak, s az is figyelni kezdte, hogyan édesíthetné meg a rabság idejét számára.
Egy szép napon elemózsiát csomagoltak egy kosárba, a királykisasszony felült a sárkány középső nyakába, és felrepültek a levegőbe. Gyönyörű tájak fölött repültek át, a királylánynak szava is elállt, mert még soha nem látta ilyen magasból a világot. Végül leszálltak egy napsütötte tisztáson, ott meguzsonnáztak, a királylány pedig fel-alá szaladgált a réten, virágot gyűjtött, lepkéket kergetett.
- Holnap visszaviszlek a királyi palotába - mondta váratlanul a sárkány. - Bánom már, hogy durván elszakítottalak a szüleidtől.
A királylány erre örömében a nyakába ugrott, és sorra csókot nyomott mind a hét fejére.
Amikor a sárkányvárba hazaértek, a kapuban várta őket egy királyfi. Megérkezett a szabadító! Szép, deli legény, hófehér paripán, s nagy hangon hívta elő a sárkányt, hogy mérkőzzön meg vele. A sárkány kijött a vár előtti térségre, rettentően dübörgött, ordított, és fújta a tüzet, a királyfi pedig sértéseket vágott a fejéhez; már ahogy az a bajvívás előtt szokás. Azután összecsaptak, a királylány pedig remegve bújt a fal mellé, és leste, hogy mi lesz. A királyfi ügyesen kezelte a kardot, minden suhintása megsebezte a sárkányt, egymás után vágta le a fejeit.
Már csak a hetedik feje volt hátra, a sárkány a földön feküdt, a királyfi pedig emelte a kardját a végső csapásra, amikor a királylány nem bírta tovább. Előszaladt és félrelökte a legényt.
- Hagyd békén! Nem engedem, hogy megöld! Menj innen, eredj, és vissza se nézz!
Azzal ráborult a sárkányra és keservesen sírt. Azután bekötözte a sebeit, ápolta, gyógyítgatta. Örökre ott maradt a várban, és nagyon vigyáz az ő kedves sárkányának egyetlen megmaradt fejére.