ifj. Rieth József:
Vihar
Közömbös vagyok. Az első alkalom még hoz valami kis izgalmat: várakozó vagyok, kicsit bizonytalan, kicsit kíváncsi, de ez hamar elmúlik. Marad az álmosság, és sekélyesség. Üresen kongok, mint a poros fürdőkád. Örülök, ha látlak, mert az vidámságot jelent, kötetlenséget. Udvarias próbálok lenni, mosolygós, kedves, hogy oldott lehess, és felszabadult. Mert te is kimért vagy, csakúgy, mint én. Óvatoskodunk, finomkodunk. Olyan, mintha birkózás előtt kerülgetnénk egymást. Fal van köztünk, vagy egy oszlop? Körüljárjuk, de nem juthatunk egymáshoz. Ellazult szeretnék lenni, de ez csak közömbösség. Várakozom, nem is tudom, mire. Mert üres vagyok, – legalábbis feléd.
Hirtelen tör rám az ijedtség. Kicsit megnyíltál felém, s csak most vettem észre. Kiáltani szeretnék: vigyázz! Kezemet magam elé tartom. Menj messzebb, vagy fordulj el! Behunyom szemem, befogom fülem, vak legyek, és süket. Letaglóz a döbbenet, félek. Félek a fájdalomtól, mert fáj a félelem, éles késként szánt belém. Közel jöttél, beléd látok, s közelről belém láthatsz. Nem merem engedni, gyáva vagyok.
Bántasz, meglopsz, becsapsz, ha hagyom. Bántalak, megloplak, becsaplak, ha hagyod. Inkább bezárkózom, visszahúzódom. Rettegek, hogy rosszat teszek. Nem látok, nem hallok, erőszakkal másfelé irányítom a gondolataim.
Gyűlölni akarlak. Haragszom rád, pedig magammal állok perben. Mérges lettem és undok, kígyómódra vagdalkozó agresszív. Taszítóvá, elutasítóvá váltam, rideggé-hideggé és keménnyé, mint egy fal. Magunk közé szeretném a falat visszaépíteni, ha lehetne.
Ezt nem érted. Vonzódsz hozzám, zavart vagy és félénk. Értetlenül nézed a csapkodásom. Pedig én hívtalak, vártalak! Érdeklődő voltam és készséges, éber és tiszteletteljes. Most pedig riadt türelmetlen.
Szenvedek. Csalódtam magamban, komor vagyok a tehetetlenségem miatt. Nem akartam tombolni, nem akartalak ellökni. Megszégyenültem és most sírok. Elkeserít gyöngeségem. Szomorú vagyok, hogy eltaszítottalak.
Szeretnél megfelelni nekem. Megpróbálsz olyan lenni, amilyennek vágylak. Pedig nekem kell rád ismernem! Éber vagy és óvatos, nem múlik türelmed. Vágyom rá, hogy újra próbáld, s akkor jobb leszek, befogadó. Érdeklődöm, bizalmasan, bátorítóan, elfogódottan. Mutatom, hogy nyitott vagyok, magam leszek a kezdeményező. Megbántad a korábbi ajándékod? Most te leszel megajándékozott.
Lassan értem meg ártatlan egyszerűséged, mely végtelen bonyolult. Segíteni szeretnék, hogy ne legyél elárvult, bizonytalan. Magabiztosnak hazudom magam, elégedettnek, támaszt nyújtónak. Pedig ingadozó vagyok, félős, gyáva. Épp olyan, mint te. Nagyon hasonlítunk, nagyon különbözünk, de vágyunk a közelségre.
Hálás vagyok a segítségedért. Higgadtan jössz, bátor bizakodással. Reménykedem, hogy megkönnyebbülsz. Légy büszke, vidám, elégedett! Felvetjük fejünk, és kacagóan könnyűnek véljük magunkat. Megnyílunk egymásnak, de ez már nem ijeszt. Most felszabadultak lettünk, lelkesek, gondtalanok. Elragadtatottságunk határtalan, ahogyan egymásra csodálkozunk.
Most már minden rendben. Nyugodt vagyok, és
békés, zavartalan boldog. Csapongó képzeletem nem akar bántani, szárnyaló
fantáziám csak segítő kezet nyújt feléd.
Itt vagy mellettem, ha akarsz, közelebb jöhetsz!
Elfogadlak.