Keresztes Szent János

Kommentár

ELSÕ KÖNYV

AZ ÉRZÉKI RÉSZ SZENVEDÕ ÉJSZAKÁJA

Ebben az elsõ szakaszban számot ad arról a lélek, hogyan s mi módon sikerült magát és az összes dolgot hátrahagynia, maga és a világ számára valóságos halállal meghalnia, hogy Istenben édes és élvezetes szerelemmel éljen. Elmondja, hogy önmagából és a teremtett dolgokból kilépett egy sötét éjszakán, mely nem más, mint a megtisztító szemlélõdés, mely a lélekben elvégzi az önmegtagadást és a dolgoktól való lemondást. Mind e szemlélõdéshez erõt és melegséget a Jegyes szerelmébõl merített. Magasztalja szerencséjét, hogy Istenhez e sötét éjszakában eljuthatott, hogy három ellensége: a világ, az ördög és a test - melynek útját állják minden jóra igyekvõnek - nem vettek erõt rajta, hiszen a megtisztító szemlélõdés éjszakája elaltatta és elfojtotta az érzékek házának minden rossz szenvedélyét és vágyát.

Az elsõ verssor a kezdõk tökéletlenségeit fejtegeti. A sötét éjszakába akkor kerül a lélek, mikor utánanyúl Isten, hogy a kezdõk közül, azaz a szellemi úton még elmélkedõk közül kiemelje és a haladók, azaz a szemlélõdõ lelkek útjára helyezze óvatosan, hogy azután a tökéletesek, vagyis az Istennel már egyesülõ lelkek között találhassa magát.

Ha a lélek már teljesen Isten szolgálatára rendeli magát, Isten gyöngéden, dédelgetve kezdi meg nevelését; akár a jó anya kisded gyermekét, keblén melengeti, édes tejjel, lágy, ízletes étellel táplálja, karjaiban hordozza, becézi. Mikor növekszik, e gyöngédség apad; megvonja tõle mellét, keserû aloéval bekeni, hogy ne kívánj a többé mellét a gyermek. Karjaiból leteszi a földre, hogy a saját lábán járjon, hogy gyerekességét levetkõzve a nagy és komoly dolgokra ügyeljen. Gyöngéd anya az isteni kegyelem maga is.

A KEZDÕKRE JELLEMZÕ, A GÕG FÕBÛNÉBÕL EREDÕ
EGYNÉMELY TÖKÉLETLENSÉGRÕL

A lelkigyakorlatok és ájtatosságok terén tanúsított buzgalmuktól és szorgalmuktól ezek a kezdõk annyira eltérnek, hogy - bár rendes körülmények között e szent dolgok alázatot ébresztenek az emberben -, õbennük leplezett gõgöt idéz elõ elõrehaladásuk. Cselekedeteikkel és önmagukkal általában igen elégedettek. Igencsak hiú kedvteléssel beszélnek mások elõtt a lelki dolgokról, ahelyett hogy másoktól tanulnának, õk akarnak tanítani, megítélik azt, aki nem olyan módon gyakorol ájtatosságot, mint õk maguk, nemegyszer hangot is adnak elégedetlenségüknek, olyanná válnak, mint az a farizeus, aki Istennek saját buzgóságát feldicsérte, és megszólta a publikánust.

Az ilyenekben az ördög megnöveli az egyre nagyobb gõgre vezetõ buzgalmat és az ájtatossági gyakorlatokban talált kedvet. Tudván tudja az ördög, nemhogy hajítófát nem érnek, egyenesen bûnre vezetõ alkalmat teremnek ezek a cselekedetek és erények.

Ha vannak, akik tökéletlenségeire ügyet sem vetnek, mások hibájukat felismerve azonnal elkeserednek, azt hívén, hogy máris szentnek kellene lenniük, és önmagukkal szemben türelmüket vesztik.

A KEZDÕKBEN ELÕFORDULÓ NÉHÁNY
TÖKÉLETLENSÉGRÕL,
AMELY A MÁSODIK FÕBÛNBÕL,
A LELKI ÉRTELEMBEN VETT FÖSVÉNYSÉGBÕL ERED

E kezdõk gyakran nagy lelki fösvénységben szenvednek, igen elégedetlenek az Isten által nekik juttatott tudással. Zúgolódnak, panaszkodnak szüntelen, hogy nem találnak kellõ vigaszt a lelki dolgokban. Tanácsot kérnek, lelki irányítást keresnek, ilyen témájú könyveket bújnak, és mégsem telnek be velük. Hasznos cselekedetek, az önmegtagadás az annyira szükséges lelki szegénység növelése helyett szentképeket, mutatós és becses olvasókat aggatnak magukra. Egyeseknél annyi Agnus Dei-t és ereklyét találni, mint amennyi játékszert a kisgyerekeknél.

Ismertem valakit, aki több tíz éven át beérte egy megszentelt faág két darabkájából ügyetlenül összeillesztett kereszttel. Mindig magánál hordta, és meg nem vált volna tõle, ha én el nem veszem, pedig nem volt csekély szellemû: értelmes ember volt.

A KEZDÕK TÖKÉLETLENSÉGEIRÕL,
MELY A HARMADIK FÕBÛNBÕL, A PARÁZNASÁGBÓL FAKAD

E fõbûn terén sok az olyan tökéletlenség, melyet szellemi paráznaságnak nevezhetnénk. Nem valójában vett paráznaság ez, hanem csak hasonlít ahhoz, és szellemi dolgokból ered, ugyanis nemegyszer e szellemi kegyelmek a testben alantas gerjedelmeket és tüneteket váltanak ki, akár akkor, amikor az illetõ imádkozik vagy gyónáshoz, szentáldozáshoz járul.

Ezek nem õtõle függenek, hanem az alábbi három okra vezethetõk vissza. Az elsõ kiváltó ok az a gyönyör, amelyet az ember természetétõl fogva a lelki dolgokban talál. Az ember felsõbb része ugyanis megindul, gyönyörûséget és élvezetet lel Istenben, s eközben az alantasabb, érzéki rész érzéki gyönyört és élvezetet érez - hiszen nem is képes másra. Gyakran megtörténik ez a szentáldozáskor, hiszen a szeretet aktusakor a lélek felvidul a kapott ajándékon, és az érzékisége ebbõl aztán kiveszi a maga részét. Jól mondja Arisztotelész, hogy a befogadás a befogadó természetéhez igazodik. Az út elején, de még akkor is, amikor a lélek már gazdagabb, megtörténhetik, hogy az érzékek Istent a maguk tökéletlen módján fogadják be. Késõbb azonban, amikor e rész a sötét éjszaka tisztítótüzében megtisztult már, e gyöngeségtõl mentesen nem õ fogadja be az Urat, hanem a Szellem fogadja magába Õt, és mindez lelki úton megy végbe.

Máskor a második kiváltó ok, az ördög idézi elõ e felfordulást. Az imádságba merülõ lelket a szervezetben keltett csúf érzéki indulatokkal nyugtalanítja és zavarja. Ha odafigyel ezekre a lélek, kárára válhatik. Különösképp áll ez azokra, akik búskomorságra hajlanak. Olyan erõvel, annyira hevesen lép fel bennük ez az állapot, hogy látni is szánalom õket.

Ezek az emberek nem is tudnak megszabadulni a gonosztól mindaddig, míg a rossz nedvektõl meg nem szabadulnak; de ha a sötét éjszaka rájuk köszönt, az fokról fokra megtisztítja õket.

A harmadik kiváltó ok maga a félelem, melyet a parázna indulatok és képzelgések iránt érez az ember, anélkül, hogy bûnös lenne ebben, ugyanis ha valamit lát vagy mond, azonnal arra gondol, hogy újra kísértésbe eshet.

Van továbbá olyan ember is, aki annyira érzéki és forróvérû, hogy minden lelki gyönyörûség, ima a tisztátlanság ösztönét képes felébreszteni benne. Ugyanez bekövetkezhet akkor is, ha imádkozással vagy lelkigyakorlattal töltve az idõt túlzottan élénken és tetszelegve beszél arról a személyrõl, akivel kapcsolatosak gondolatai. Ez a lelki paráznaság jele, melyet az akarat is megerõsít.

Néha a lelki dolgokkal kapcsolatosan bizonyos személyek iránt a paráznaságból és nem a szellembõl született vonzalom fejlõdik ki. Ezt az bizonyítja, hogy amikor magában az ember ezt a vonzalmat felidézi, lelkiismeret-furdalást érez, és nem az Isten iránti szeretet és vágyakozás növekedését. Ugyanis ha tisztán szellemi vonzalomról van szó, annak növekedésével az Isten iránti is megnõ, és ha a szeretett személyt idézzük, Istent idézzük föl vele, Õutána vágyunk, egyik érzelmünk a másikat növeli. Isten szelleme szerint a jó a jót nagyítja, hiszen hasonló az egyik a másikához, egymással összhangban mûködik. Ha az érzelem az érzékiség bûnébõl fakad, hatása ezzel ellentétes: az egyik érzelem növekedésével csökken a másik emlékezete.

Ha a lélek a sötét éjszakába belépett már, eligazodik e fenti vonzalom: az Isten szerint való megerõsödik és megtisztul, az azzal ellentétes elapad és kihuny. Kezdetben azonban mind e kettõt szeme elõl veszti a lélek.

A HARAG FÕBÛNÉBEN SZENVEDÕ KEZDÕK
NÉMELY TÖKÉLETLENSÉGÉRÕL

Az a mohóság, amellyel a kezdõk a lelki örömökhöz kötõdnek, nemegyszer a harag fõbûnébe sodorja õket. Ugyanis, ha a lelki dolgok nem ízletesek és kedvükre valók többé, kedvetlenekké válnak. A lelki szárazság állapotában mindenrõl kedvetlenül szólnak, kicsinységeken felindulnak, gyakorta elviselhetetlenek. Elmélyülten végzett imádkozásuk után ez gyakran történik, amikor az imádság közben ébredõ kedv és gyönyörûség után az ízetlen, kelletlen állapot beáll. Olyanok õk, akár a csecsemõ, akitõl anyja hirtelen elveszi mellét a jóízû szopás közben.

AZ IRIGYSÉG ÉS JÓRA VALÓ RESTSÉG TERÉN
ELKÖVETETT GYARLÓSÁGOKRÓL

Gyakran esik kísértésbe a kezdõ, mikor a mások elõrehaladása láttán nehezményezi, hogy õt megelõzik, zokon veszi, ha elõtte a másikat dicsérik. Elkeseredik a mások erénye láttán, meg nem állja, hogy ellenük ne szóljon, dicséretüket le ne rontsa. Mindez ellentétes azzal a szeretettel, amelyrõl Szent Pál beszél, mely "együtt örül az igazsággal." (1 Kor 13,6) Ha irigység is az, szent irigység, amennyiben fájlalja, hogy nincsenek meg õbenne a mások erényei, örömére szolgál azonban, hogy másokban megvannak ezek az erények, és vigasztalására, hogy õt ebben is fölülmúlják. Ha õ ennek híjával van is, mások legalább Istent szolgálják vele.

Legyen hát ennyi elég abból a sokféle tökéletlenségbõl, mely a kezdõket az elsõ fokon sújtja, ebbõl is kitûnik, menynyire szükségük van arra, hogy Isten elõbbre segítse õket, sötét éjszakájába fogadván, amikor is elválasztja õket a tápláló, kedvüket szolgáló anyamelltõl, lelki szárazságot, belsõ homályt bocsát le rájuk, gyarló mivoltuktól, gyermekes szokásaiktól megfosztja és különféle erényekkel felruházza õket. Bármennyire igyekezzék is indulatait, tetteit és szenvedélyeit elfojtani a kezdõ, sem nagyjából, sem egészében el nem végezheti azt egymaga, csak Isten beavatkozásával, sötét éjszakájának tisztító erejével. Adja meg az Úr isteni világossága a mi javunkra, hogy e vaksötét éjszakában, e nehezen értelmezhetõ tárgyban szólni és írni tudjak, mert ugyancsak szükségem van erre!

MEGMAGYARÁZZUK AZ ELSÕ SZAKASZ ELSÕ SORÁT;
A "VAKSÖTÉT ÉJSZAKA" JELENTÉSÉT KIFEJTJÜK

Ez az Éjszaka, mely a szemlélõdésé, mint mondottuk, kétfajta sötétet bocsát a tisztulásra vágyó lélekre, mely az emberi természetnek megfelelõen érzéki és szellemi. Az éjszaka, azaz a megtisztulás elõször az érzéki részt éri, megtisztítja a lelket ez érzékektõl és alkalmassá teszi a szellemi befogadásra. Másodszorra a szellemi megtisztulással az éjszaka szellemétõl lemezteleníti a lelket, és alkalmassá teszi az Istennel való szerelmes egyesülésre. Az érzéki rész éjszakája mindennapos, sokakkal megesik, a kezdõk részesülnek benne, akikrõl az elõbbiekben is szóltunk. A szellemi éjszakát kevesen élik meg, a haldoklók és jártasak részesülnek benne, akikrõl a következõkben ejtünk majd szót.

Az elsõ megtisztulás, vagyis éjszaka az érzékek számára keserves és rettenetes. A második semmihez sem fogható, a szellem számára borzalmas és rémületes, ahogyan majd látni fogjuk. Mivel az elsõ helyen áll, elõször az érzéki rész éjszakája következik el, szólunk majd hamarosan róla, de röviden csak, hiszen közönségesebb lévén, már sokan írtak róla. Inkább a szellemi rész éjszakájára térünk ki, amirõl szóban vagy írásban alig esett szó, és róla tapasztalás is kevés van.

Mivel az Istenhez vezetõ úton nagyon is alacsony módon vélekednek a kezdõk, és mint ahogyan azt az elõbbiekben láttuk, inkább önszeretetük és öntetszésük vezeti õket, Isten ki akarja emelni és elõbbre akarja vinni õket, hogy az alacsony szeretetbõl a magasabb szeretetre eljuthassanak. Amikor már annyira jutottak, hogy Isten keresztjébõl és szárazságából át tudnak venni egy keveset anélkül, hogy visszalépnének a megkezdett úton, épp amikor már lelkigyakorlataikban kedvet és örömet találnak, és az isteni kegyelem napja eddig nem tapasztalt fénnyel árasztja el õket, Isten a teljes fényt kioltja, és elzárja elõlük a szellem édes vizének kapuját és forrását, melyet eleddig bármikor és bármeddig magukhoz vehettek. Ameddig gyöngék voltak és kicsinyek, minden kapu nyitva állt elõttük, ahogyan ezt Szent János a Jelenések Könyvében leírja. (3,8) Most azonban sötétben maradnak, nem tudván, merre forduljanak képzeletükkel és gondolataikkal, mivel elmélkedni sem tudnak többé (belsõ érzékeik belefulladtak már ebbe az éjszakába), teljesen kiszáradnak, a lelki dolgokban nem találnak felüdülést.

JELEK, MELYEK MEGMUTATJÁK, HOGY A LÉLEK
AZ ÉJSZAKÁNAK, AZ ÉRZÉKI TISZTULÁSNAK ÚTJÁN
JÁR-E MÁR

Gyakran megesik, hogy a lelki szárazság nem az éjszaka, a lelki tisztulás folyománya, hanem a bûnökbõl, tökéletlenségekbõl, hanyagságból, gyengeségbõl, valami rossz nedvbõl, a szervezet mûködési zavarából származik. Három jelbõl következtethetünk arra, mirõl is van szó.

Az elsõ az, amikor Isten dolgaiban és a teremtett világban többé nem találunk tetszést és vigaszt. A lelket Isten azért helyezi e sötét éjszakába, hogy az érzéki örömöktõl kiszárítsa, és ne hagyja, hogy lelkünk bármiben ízt és kedvet találjon. E szárazság és ízetlenségérzés nem származhat a frissen elkövetett bûnökbõl és mulasztásokból, ebben az esetben ugyanis, ha így volna, már elõzetesen kedvet és hajlandóságot kellett volna éreznie valami Istenen kívüli dolog iránt.

A tisztulásra utaló második jel, hogy aggódva és fájdalommal gondolunk Istenre, mert úgy érezzük, hogy nem szolgáljuk Õt, hátrafelé haladunk, hiszen nem találunk kedvet többé dolgaiban. E szárazság és ízetlenség mégsem származhatik hanyagságból vagy langyosságból, hiszen akkor nem aggódnánk, nem vennénk a lelkünkre az Isten dolgaival szembeni mulasztást.

Akiket Isten a sivatag kietlenségében vezet, hasonlatosak Izráel fiaihoz, akiket Isten mennyei mannával táplált a pusztában... "melynek bõségében is õk a húsos fazekak után jajgattak és siránkoztak". Étvágyuk alacsony mivolta olyan fokú, hogy nyomorúságunkat kívánjuk vissza, és undorodunk a kimondhatatlan mennyei eledeltõl.

Ám ha a szárazság az érzéki étvágytól való megtisztulásból ered, jóllehet a szellem eleinte, a fentebb részletezett okok miatt nem érzi még ízét, megnõ a mennyei eledel tápláló ereje által a lélek cselekvési kedve és ereje. Ez a sötétben és szárazságban való szemlélõdésnek kezdete. Ez a szemlélõdõnek is titkos és rejtett rugójú szemlélõdés az érzéki rész szárazságával és ürességével együtt arra indítja a lelket, hogy egymagában, nyugalomban idõzzön, nem gondolva semmire, nem vágyva gondolatra. Ha nyugalomban vár, akivel megesik, belsõ vagy külsõ cselekedetekkel nem köti le magát, e benti elengedettségben és tétlenségben hirtelen saját erejére, eszére hallgatva megérzi majd elsõ újjáéledését. Ez azonban csak a lélek tétlenségében és elengedettségében következik be, mivel olyan természetû, mint a levegõ, melyet ha markunkba akarunk szorítani, elfogy. A szemlélõdés állapotába jutott és a haladók közé került lélekben ugyanis már Isten mûködik.

Az érzékeléstõl megtisztult állapotra utaló harmadik jel, hogy a lélek nem képes úgy elmélkedni és gondolkodni, ahogyan azelõtt, azaz a képzelõtehetséget híva segítségül és annak hatása alatt állva. Isten ugyanis másképpen közli magát vele, nem az érzékek útján, a hírek összefüggésével és széjjelválasztásával, hanem a tiszta szellem, a nem folyamatos közlés, Isten egyszerû szemlélõdésbeli közlése révén. A külsõ vagy belsõ alsóbbrendû érzékelés ennek felfogására nem képes. A képzelõerõ és a képzelet sem támaszként, sem kiindulópontként ebben nem segíthet.

HOGYAN KELL VISELKEDNÜNK EBBEN
AZ ÉJSZAKÁBAN?

Az érzéki éjszaka szárazságának idején, mikor Isten az érzéki életbõl a szellemibe, azaz az elmélkedésbõl a szemlélõdésbe áthelyezi a lelket, ahol az isteni dolgokon nem tudunk saját erõnk és képességeink szerint töprengeni és cselekedni, sokat szenved a lelkünk. Nem is annyira a kínzó szárazság, inkább a szorongás miatt, hogy utunkat eltévesztettük, lelkünk jóérzése megszûnt, Isten elhagyott minket, sem támaszunk, sem örömünk semmi jóban nem találjuk. Sokan igyekeznek ilyenkor támpontot, tetszést találni valamely elmélkedésre való tárgyban, mivel úgy vélik, ha nem tesznek valamit, nem érzik, hogy cselekednek. Erõlködésük kedvetlenséget és viszolygást vált ki bennük, lelkük nyugalmát épp lelkük javának keresésekor veszítik el.

Az érzéki rész éjszakáján vezérlõ elvünk az legyen, hogy ne törõdjünk az elmélkedéssel és töprengéssel, mivel annak ideje már elmúlt. Pihenjen, maradjon nyugalomban a lélek, ha úgy érzi is, hogy tétlen, idejét vesztegeti. Elég, ha kitart, ha állhatatos az imában. Egyetlen, amit tehetünk, hogy lelkünket szabaddá tesszük, minden ismerettõl és tudástól eloldozzuk és kiüresítjük, megelégszünk az Istenben való szeretetteljes és nyugalmas elmélyüléssel, nem törekszünk eredményekre, arra, hogy tetsszünk Neki, érezzük Õt, mivel mindeme szándék a lelket felkorbácsolja, elvonja e szemlélõdés csendes nyugalmától, az édes tétlenségtõl. Ugyanis, olyan ez, mintha egy festõ festene vagy lerajzolna valakit, aki azzal igyekezne segíteni, hogy mozgatja a fejét, és ezáltal a mûvészt meggátolná a munkában, s az még azt is elrontaná, amit addig csinált.

Olykor a tudatlan lélekben Istenre irányuló heves vágy ébred. Anélkül, hogy tudná, honnét, hogyan támad benne ez a heves szerelem és vonzódás, csak azt érzi, hogy magasra csap e láng, a tûz, mellyel Isten után eped. Dávid király a Zsoltárokban az éjszakáról szólván így mondja: "Kigyulladt az én szívem" (azaz a szemlélõdõ szeretettõl), "az én ízlésem és vágyam megváltozott" (azaz az érzékibõl szellemivé vált, mivel bekövetkezett a szárazság s az érzékelés megszûnt). "Én" - hangzik a szöveg -, "megsemmisültem, semmivé váltam és nem tudtam." Ugyanis a lélek anélkül, hogy útjáról tudna, elõrehaladtában a számára azelõtt tetszõ fenti és lenti dolgok számára egyaránt megsemmisül, és csak megfoghatatlan szerelmet érez. És mivel annyira megnõ benne a szerelem lángja, Isten iránt akkora vágyat érez, hogy csontjait is szinte kiszárítja a szomjúság, teste fonnyadásnak indul, melege, ereje elfogy e szerelem eleven szomjúságában. Ezt érezte Dávid király is, amikor így szólt "Szomjuhozik lelkem Istenhez" (Zsolt 42,1), ami annyit jelent: élõ szomjúság töltötte be a lelkemet.

Ezt úgy kell értenünk, hogy a lélek az érzékinek való alávetettségbõl kibontakozott. Az ugyanis az alsóbb rész természetének megfelelõen, gyönge, korlátozott, kockázatos tettekre késztette. Ezernyi tökéletlenségbe, tévedésbe botlott eleddig lépten-nyomon, ahogyan azt a hét fõbûnrõl szólva kifejtettük. A lélek az éjszakában vonzalmait és cselekedeteit levetkõzve kiválik az összes teremtmény közül és útját az örök dolgok felé veszi. Ezen a szûk kapun a szenvedést vállalva és kitartóan nagyon kevesen haladnak át. Amint a Megváltó mondja "szoros a kapu és keskeny az út, mely az életre viszen: és kevesen vannak kik ezt megtalálják".

MILYEN ELÕNYÖKKEL JÁR

EZ AZ ÉJSZAKA A LÉLEKRE NÉZVE?

Ábrahám nagy ünnepet rendezett, amikor fiát, Izsákot elválasztották anyjának mellétõl; így örvendeznek az égiek is, amikor Isten kiveszi pólyájából a lelket, járni a földre helyezi, a gyermekek édes, lágy tápláléka, az anyatej helyett, kenyeret ad kezébe héjastul. Ez az elsõ és legfõbb haszon, s a többi mind ebbõl származik.

Legfontosabb az önmaga és önmaga nyomorúságának megértése. Szép példáját látjuk ennek Mózes II. könyvében, amikor is Isten meg akarta alázni Izráel fiait, és azt akarván, hogy megismerjék önmagukat, megparancsolta, hogy vegyék le, tegyék félre az ünnepi ruhájukat, díszeiket, melyet a sivatagban rendesen viseltek, így szólván: "Azért most vesd le a te ékességeidet magadról, azután meglátom, mit cselekedjek veled." Ami annyit jelentett, mintha ezt mondta volna: Mivel ünnepi, örömre méltó ruhát viseltek, nem érzitek át saját alacsonyságotok tudatát, vessétek le hát, öltsetek hitványabb ruhát, hadd lássátok, kik vagytok, mit érdemeltek. Így ismeri meg hát a lélek is nyomorúságát, melyrõl azelõtt nem volt fogalma, mert ünneplõben járt, Istenben tetszést és vigaszt, támaszt talált önelégült és megelégedett volt, azt hitte, Istennek szolgál.

Elõször is megtanulja a lélek, hogy Istennel illendõbben, udvariasabban érintkezzen. Ez történt Mózessel, mikor Istent szólni hallotta, elvakult örömében és repesve, nagy merészen közelebb lépett volna Hozzá, ha Õ megálljt nem parancsol, és le nem véteti vele saruját. Engedelmeskedett Mózes, és visszanyerte ítélõképességét és óvatosságát, és az Írás szerint nemcsak mozdulni nem mert, szemét az Úrra emelni sem (Ex 3, 6), így vágyát és saruit levetve ébredt rá saját nyomorúságára az Úr elõtt, és így hallgatta a szavát. Mikor pedig Jóbbal akart szólni az Úr, nem örömökkel és dicsõséggel halmozta el, melyeket Istenben azelõtt birtokolt, hanem meztelenül a szemétdombra helyezte, védtelenül, barátai bántalmazásának kitéve, szorongást, keserûséget bocsátott rá, hasonlatossá tette õt a földön csúszó féreghez. Ebbõl az állapotból kegyeskedett aztán a trágyadombról magához emelni õt, és megnyilatkozni neki bõségesen és nagy gyöngédséggel.

Itt kell megemlékeznünk ennek az éjszakának, ennek a szárazságnak másik nagy hasznáról. A próféta szavai szerint ekkor: "föltámad a sötétségben világosságod".

Ebbõl az éjszakából, mint tudjuk, elsõsorban az önismeret származik, az önismeretbõl pedig Isten megismerése, a másik ismeret. Ezért fordul Istenhez szent Ágoston ekképpen: "Add, Uram, hogy megismerjem önmagamat, mert akkor szükségképpen megismerlek Téged. " (Soliloquia)

AZ EGYÉB ÜDVÖS HATÁSOKRÓL,
MELYEKET AZ ÉRZÉKI RÉSZ ÉJSZAKÁJA
A LÉLEKRE GYAKOROL

Ha a törekvõképesség és a vágy kihuny, a lélek békében és szellemi nyugalomban él, ugyanis ahol nem ezen törekvések és vágy uralkodnak, megszûnik a zûrzavar, a békesség, az isteni vigasz foglalja el helyét.

A lélekre gyakorolt jótékony hatások e száraz szemlélõdés folyamán számtalan újabb elõnnyel járnak. Ugyanis e szárazság és szorongás közepette, a legváratlanabb pillanatban Isten a lélekre szellemi édességet, tiszta szeretetet, igen finom szellemi ismereteket bocsát, ezek mindegyike több és nagyobb haszonnal jár, mint amekkora örömben azelõtt egyáltalán része lehetett. Kezdetben a lélek ezt nem így gondolja, mert e lelki befolyás, melyben most részesedik, azelõtt számára nem volt érzékelhetõ.

Végül, amennyiben az érzéki kedvteléseitõl, vágyaitól megtisztul a lélek, szellemi szabadságát elnyeri és ezzel benne felhalmozódik a Szentlélek tizenkét gyümölcse. Bámulatos módon megszabadul három ellensége, az ördög, a világ és a test karmaiból. Ugyanis, ha kihuny benne a dolgokban lelt érzéki gyönyörködés, azok ízlelésének vágya, az ördögnek és a világnak nincs fegyvere, sem ereje ellene.

Mivel a lélek eztán fölismeri, hogy e száraz tisztuláson átmenve számtalan, hatalmas elõnyre tett szert, és ilyen szavakra fakad:

Azaz, kimenekültem érzéki vágyaim, vonzalmaim kötelékét, azok rabbilincsét levetve, anélkül, hogy a három ellenség észrevett volna.

AZ ELSÕ VERSSZAK UTOLSÓ SORÁNAK
MAGYARÁZATA

A lélek négy szenvedélye, a gyönyör, a fájdalom, a remény és a rettegés e folytonos önmegtagadásban elcsitult, miután a szokásos szárazság következtében a természetes vágyak kihunytak. A belsõ vágyak és képességek összehangzó mûködése megszüntette a következtetõ, fontolgató mûködéseket. A lélek háza (népe) már elpihent, az érzéki ház már elcsöndesült, az érzéki tisztulásnak e boldog éjszakáján a szenvedélyek kihunytak, a vágy az önmegtagadás révén elszenderült, és a lélek felkerekedett, hogy a szellemi útján és a pályáján, a haladókkal együtt járjon. Elindult tehát a megvilágosodás útján, másképpen azon az úton, melyen maga az Isten közvetlenül, az Õbelõle való szemlélõdéstõl mintegy elöntve táplálja és üdíti föl a lelket, anélkül, hogy a lélek elõsegítené, gondolataival erõsítené e mûködést. Ez tehát az érzéki rész éjszakája és tisztulása. Azokban, akik majd belépnek az Istennel való szerelemben történõ egyesüléshez vezetõ másik, ennél nehezebb szellemi éjszakába, mindez keserves szenvedéseket és érzéki kísértéseket okoz. Ez persze nem mindenkivel történik meg, csak nagyon kevesekkel, és sokáig eltart, bár nem egyforma hosszan. Egyeseket ugyanis megszáll a Sátán (a paráznaság szelleme), és e bukott angyal érzékeiket utálatos és erõs kísértéssel ostromolja, szellemüket rút eszmékkel s képzeletükben a halál kínjánál is nagyobb gyötrelemmel járó eleven képekkel izgatja.

Máskor az Ésaiás próféta által Spiritum vertiginis-nek nevezett szellemmel (19,14) a szédülés szellemével látogatja meg, és nem bukásra, hanem kínlódásra kárhoztatja õket. Az érzéki részt elhomályosítja, ezer aggodalmat, gátat állit eléjük, melyeken aztán bonyolult és látszólag indokolt mivoltuknál fogva könnyen fönnakadnak, sem tanács, sem gondolat nyugalmukra nem szolgál. Ez az egyik legsúlyosabb, legrémítõbb akadály, nagyon közel áll már ahhoz, ami a szellemi éjszakában vár rájuk.

Ugyanis, ha a lélek nem megy át ezeken a kísértéseken, a kínok, kétségek meg nem edzik, meg nem próbálják, érzéki része nem lesz képes arra, hogy eljusson a Bölcsességre. Sirák fiának könyve ezért mondja: "Ki nem kísértetett meg, mit tud az? Aki nem próbált, keveset tud. " (31,18)

Hogy azonban a lélek e böjtre és bûnbánatra fogva meddig idõzik itt az érzéki részben azt nem tudhatjuk, mivel nem mindegyiket egyformán éri, és nem ugyanazokat a kísértéseket kell hogy kiállja. Ez Isten szándékától függ, attól, hogy mennyi a lélekben a gyarlóság, mitõl meg kell szabadulnia, továbbá attól, mekkora a szeretet, melyre Isten õt felemelni akarja, melyek szerint jobban vagy kevésbé, hosszan vagy rövidebben alázza meg. Akiben az erõs szenvedésre nagyobb képesség és erõ lakozik, gyorsabban tisztítja meg. A gyöngéket viszont enyhe, gyönge kísértéseknek teszi ki, hosszú ideig vezeti ezen az éjszakán, rendszeres pihenõket iktat be, hogy érzéki részük felüdüljön, hogy vissza ne forduljanak. Az ilyenek aztán lassan érnek a tökéletesség tisztaságára e földi életben, és vannak akik soha. Sem benne sem kívüle nincsenek az éjszakában, mert jóllehet elõre nem lépnek, Isten olykor-olykor próbára teszi õket kissé, a szárazságok és kísértések révén, máskor meg vigasztalja õket, hogy csüggedten vissza ne forduljanak, és nehogy a világi örömökben keressenek felüdülést.

Ezzel el is értünk a második éjszaka bemutatásához.

-- Második könyv